A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1982/83-1. (Szeged, 1985)

Néprajz - Ifj. Lele József: Táncalkalmak, tácba hívás Tápén

üjjél le."

10 Fiatal pároké akik nagyon közeli rokonságban voltak — csak akkor táncoltak, ha nem volt más dolguk. Fehér kötény volt eló'ttük, segítkeztek a bor, a kalács föltálalásában, egyszóval ügyeltek arra, hogy a vendégség semmiben se szenvedjen hiányt. Ha mégis összefutottak, megforgatták egymást és mentek tovább a dolgukra. Az ilyen párok esetében bármelyik lehetett táncba hívó, attól függött, milyen volt a hangulatuk. Rájuk is vonatkozott viszont a sortáncban való táncolás, mely alkalommal minden asszony a saját férjét kérette ki magának. Az est folyamán a táncosabb kedvűek igyekeztek minél sűrűbben összeakadni. Egyet-kettőt forogtak, daloltak és kurjantottak, és máris mentek tovább. De ha valamelyikük nem volt táncos kedvű, az nem haragudott, ha más táncoltatta élete párját. „Vigyed, csak engömet hagyjatok békibe."

11 Tánc után senki sem csókolta meg táncospárját, Tápén ez nem volt divat. Kivétel volt a menyasszony és a vó'legény szülőpárja és a nagyszülők. Azok adtak is, kaptak is az ifjú pártól, ha együtt táncoltak. A lakodalmi táncba hívás az idős embereknél a legszebb. A férfiak mindig az asztal belső oldalán levő padsorra ültek. Asszonyaik meg a külsőre, de emberüknek háttal. Ők is a táncolókat nézték. Az emberek iddogáltak, beszélgettek, néha belebele daloltak. Főként zeneszünetben danolásztak, ilyenkor jönnek elő a legszebb, régi dalok, amibe az asszonyok is belesegítettek. Főként vacsora után táncoltak az idősek. Táncolni szerető asszony hátra-hátranézett az urára. Aki férj is szeretett táncolni, első hátranézésre megértette asszonyát és kikászálódott. Bor fölött dalolva igyekezett kifelé, s amikor a padon kívül ért, egy kicsit mélyebb lippentésekkel tarkított csárdásléptekkel közeledett asszonya felé, aki hasonlóképpen haladt embere elé. Amikor összeértek, nem fogták meg egymást. Az asszony karjai leginkább a magasban lengedeztek, az ember vagy hátul kulcsolta, vagy hol az egyiket, hol meg a másikat tartotta ő is a magasban. Csárdás ütemre csárdást jártak. Olykor meg-megcifrázták, s ilyen alkalmakkor került elő — tudatlanul! — a darudöbögősnek nevezett döbögőscsárdás. Ez a tánc egy kicsit nehéz volt ahhoz, hogy egyedül járják, ezért gyakran megfogták egymás kezét. Döbögős közben soha nem fordultak el se jobbra, se balra, hanem mindvégig egymással szemben táncoltak. Gyakran forogtak is, ilyenkor viszont derékon kapta az ember asszonyát. Pihenésképpen az ember csak az ütemre roggyantgatott, az az asszony ekkor is kilépte mindkét oldalra a kettőt. Nem minden férfi jött ki az asztal mellől egy intésre. Aki asszony nem tudta kicsalni emberét, az maga táncolt. Mókás kedvű asszony levette ura fejéről a kalapot és a saját fejére tette, s abban táncolt. Derült ezen a lagzis sereg. Amikor az ember látta, hogy az asszony mégsem hozza vissza a kalapját, megivott egy pohár bort és asszonya után ment. Jó táncos férfiak valóban mögtáncoltatták, mögforgatták asszonyukat. Vagyis, amíg asszonyaik léptek is a táncban, a férfiak csak lippegve irányították őket. Épp, hogy csak haladtak. Forgás közben is az asszony futotta körbe urát, aki sűrűn dobbantott, majd a másik irányba forgatta meg asszonyát. A frissesben volt szokás a mártogatós, mely frissest egylépéses csárdásban járták. A forgás irányának váltása közben nagyokat lippentettek, mely mozdulatnak az asszonyra nézve likanyílós volt a neve. A legidősebbek nem nagy lendületű tánca volt a legrégiesebb. Alig észrevehető díszekkel színezték táncukat. Ők a lakodalmi esten mindössze kétszer táncoltak: a sortáncban és vacsora után lejtöttünk egyet. Az ő táncukban is megjelenik a döbögős. De nem a régi nagy erővel, hanem olyan finomsággal, hogy utánuk csinálni nehéz. A tánckezdeményező itt is legtöbb esetben az asszony. Ujjával intett öregének, aki 10 Lele Józsefné adata. 11 Magyari Jánosné adata. 15* 227