A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1982/83-1. (Szeged, 1985)

Néprajz - Ifj. Lele József: Táncalkalmak, tácba hívás Tápén

hez, és kis kezeit megfogva ne táncoljanak vele. Ebben az esetben, mivel a gyermek szinte kikövetelte a vele való táncolást, kezdetleges, ki nem mondott táncba hívásról beszélhetünk. Hogy az ilyenképpen párostánc hangulatos legyen a felnőtt lá-lá-lá szöveggel mond egy dalt, hiszen a gyermeknek hiába mondaná a valós szöveget, úgysem értené. A dallam üteme frisscsárdást követett, mivel a gyermek igen gyorsan lippegett. Az egy-két esztendős gyermek mindennemű kapaszkodás nélkül táncolt, mely időre egy-két egyszerű dalt is megtanult, énekelt. Tüzesebb talpú eléje állt szülőjének, hogy táncolhatnekja van. Nem mindegyik gyermek őrzi meg táncos kedvét nagyobb korára. De akiben benne marad a hajlam, akkor is táncra kerekedik, ha az apja galambetetés közben fütyül. Két-három esztendős korban aztán kialakul, hogy melyik a táncos és melyik a dalosabb kedvű. Aki táncos, az lépten nyomon táncolni akar mindenkivel. Nem mond az semmit, csak megfogja a kiszemelt kezét és rángatja. Amely családban több gyermek is született, s a szülők is táncos, dalos kedvűek, ott a gyerekek is hamar tanultak táncolni, s igen sok dalt megtanultak. „Néha, mikor szűttünk, közben danoltunk. Egyször csak elkeztünk táncolni. Abbahagytuk a gyékényt, aztán elkaptuk egymást. Forogtunk egyet-kettőt, aztán dógoztunk tovább."

4 Ilyen családoknál a táncba hívás is tudatosodott. Főként akkor, ha az ilyen táncolások gyakoriak voltak, s talpalávalónak tamburamuzsika is szólt. A gyerekek — amíg a házuk falain belül táncolgattak, nem is sejthették, hogy milyen szégyenlőssé válnak, ha másnál kérik táncukat. A régi tápai családok — főként téli estéken — gyakran szomszédoltak, komáztak. Ilyen látogatásokon természetesen nem tétlenkedtek, hanem vitték magukkal a hasítani és a sodrani való gyékényt. Amikor elfogyott a földolgozni való, az emberek kártyáztak, az asszonyok beszélgettek, a gyerekek játszottak. Játékuk közben sort kerítettek a táncra is. Ilyenkor mindig az kezdeményezte a táncot, aki otthon volt. De ha észrevették, hogy figyelik őket az öregebbek, elszaladtak, nem táncoltak tovább kérésre sem. Tánc a lakodalomban Még századunk első évtizedeire is jellemző, hogy sok gyermek születik egy-egy tápai családban. Ennélfogva sok volt a lakodalom is. A gyermekek számára itt nyílt alkalom arra, hogy bemutathassák táncbéli tudományukat. A karonülőt édösszüléje (anyja) hordozta. Bármerre ment is vele, táncolva haladt, közben dalolta azt, amit a zenekar muzsikált. Szabad kezét magasba emelte, közben föl-fölemelte gyermeke kezeit is. A gyerek hamar belelendült és rugódzva, karjait anyjához hasonlóan lengetve mulatozott. Ha a zene szünetelt, a hangszerekre mutogatva követelte, hogy neki még táncikázhatnékja van. A szülő ilyenkor közelebb vitte gyerekét a hangszerekhez, megmutogatta, esetleg meg is pendített belőlük egyet-kettőt. Járni tudó gyereket mielőbb arra ösztönöztek, hogy a saját lábán táncoljon. Erre már az egyéves rávehető. A lánykák korábban hajlandóságot mutatnak arra, hogy másik kislányt társaságban táncra indítsák. „Összeillesztöttük űket, amikor mögszólalt a zene eleresztöttük, járjátok!"

5 Az ilyen kis párokat mindenki segítette. Nem lökdöstek őket, inkább hagyták, haladjanak, mert a tápai csárdásnak alapja az is, hogy nem egy helyben járták, hanem haladtak vele. Gyakran kis kört alakítottak köréjük, hogy nagyobb legyen az önbizalmuk. A lánykákat csak egyszer kellett összetönni, azután már maguk is hozzáfogtak a tánchoz, ha megszólalt a zene. A kezdéssel mindig baj volt, ezért a felnőttek segítették őket. Itt az volt a tánc* Magyari Jánosné adata. 6 Ördög Pálné adata. 223