A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1982/83-1. (Szeged, 1985)

Néprajz - Ifj. Lele József: Táncalkalmak, tácba hívás Tápén

kezdeményező, aki bátrabb volt, aki jobban tudott már táncolni. Némelyikük — érezve a sok rászegezett, figyelő szemet — még tett is rá, vagyis igyekezett az öregektől látott díszekből fölhasználni. Akár belül táncoltak a körön, akár kívül, tánc közben mindig a hozzájuk közel eső öregeket figyelték: hogyan lépnek, miként mozognak, aképpen tették ők is. Nem csak a táncot, hanem a táncos párok egymáshoz való — tánc közbeni — egyéb kapcsolatát is megfigyelték. Hogyan, miképpen fogja a férfi a nőt, miként néznek egymásra, mit beszélnek. Azt látták, hogy az ember az asszony derekát — egészen a csípője táján — fogta, azzal irányította. Az embört tetőtől talpig végignézték, aki szálfaegyenes tartását olykor enyhe hajlásokkal színesítette, s ezek a szép hajlások éppen ütemre sikeredtek. Mindezeket persze a gyerekek nem tudták egylátásra átvenni, nem is nagyon törekedtek azon. Inkább arra ügyeltek, hogy amit már tudnak, azt szépen járják, s hogy ne ütközzenek össze senkivel se. Mégiscsak oda-odalestek az asszony táncára, mert annak fölöttébb szépen rezgett a szoknyája, szépen tartotta a fejét, s ha táncosával beszélt mosolygott, máskor meg mindketten daloltak. Amíg mások figyelgetésével voltak elfoglalva, alaposan letaposták egymás lábbelijét, nem törődtek vele. A lassú csárdás lépései csak hosszabb gyakorlat után alakultak tánccá, de jókorákat léptek erre is, meg arra is. Megérezték, ha nem kátánciára táncoltak, vagyis azonos lábbal lépték táncukat és valamiféle fűrészelős tánc sikerült. A szülők nem állították le őket. Szünetben viszont megmutatták nekik, hogy csárdásozás közben hogyan kell lépni, és hogy ne lépjenek olyan rettenetes hosszúakat se. Ha menet közben eltévesztették a táncot, leálltak és egy kettő, há-árom-та. indultak el ismét. Kezdetben eszükbe se jutott az hogy daloljanak. Ha mégis rázendítettek, nyomban eltévesztették a lépést. Minthogy tánc közben dalolni, éppúgy forogni sem tudtak még. Legtöbbször tehát két kis lány kapaszkodott össze, mert bizony a gyerökök nagyon szégyenlősek voltak hasonló korban. Tiltakoztak a legszebb biztatás ellen is. Legfeljebb anyjával, testvérével elment egy kicsit táncolni, de hamar abbahagyta és leült. A lányok hamar összeszoktak, közben az is kialakult, melyikük а lány és melyikük a gyerök. Aki kislány már valamelyest tudott táncolni, az a nálánál kisebb testvérét tanítgatta. Ezekkel a lánykákkal olykor táncra indultak a fiútestvérek is. A lánykának persze mondták a szülők, hogy miképpen tanítsa majd öccsét. „Gyere, mögtanítalak táncolni, akkor helyötted is sodrok néhány karika ijant, jó?"

6 A gyerek ilyenre beadta a derekát, de mielőbb kereket oldott onnan is. A szünetben a lányok is a sátorban szaladgáltak, játszadoztak. Közben meg-megszólították a fiúkat, hogy „mé nem táncolsz, mi?" A fiúk nemigen törődtek velük. Amikor aztán megszólalt a zene, a lányok egymást keresték és máris táncba kezdtek, a fiúk meg egészen közel telepedtek a muzsikusokhoz. Ők inkább a zenét hallgatták, lestek, miképpen szólhat olyan szépen az a muzsika. Mind zenész szeretett volna lenni. A lányok közben egyre próbálgatták a forgást is. Eleinte futás volt az, amellyel egymás körül szaladoztak. A forgást nem tanították velük az öregek, hagyták, jöjjenek rá maguktól. Hat-hét éves lányok viszonylag jól forogtak, de még gyakran eltévesztették. De nem álltak le, hanem a kezdeményezőbb természetű erősebbet hajlott valamelyik oldalra és arra kezdtek csárdásozni. Majd egy újabb egymásra kacsintással ismét forogni kezdtek. Ugyanez a korosztály — bár nagyon szépen tudta járni a lassús csárdást, a frissesben gyakran ütemelmaradásba esett. Iskolás korú gyeröklányok már igazán szépen táncoltak, a lassús és friss csárdáson túl jobbra is meg balra is szépen meg tudták forgatni egymást. A fiúgyerekek ez időben is inkább a muzsikusok közelében ültek szívesen, de félszemükkel oda-odasandítottak a lányokra, mert nékik is tet6 Magyari Jánosné adata. 224