Bél Mátyás: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-2. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. Megjelent a szerző születésének 300. évfordulójára. (Szeged, 1984)
Valamivel odább pedig azt írja: „A dalmátoknak is van telepük. Amidőn először érkeztek ide a rácokkal és a bolgárokkal, hosszú időn keresztül a görögkeleti vallást követték, aztán a római katolikusokkal egyesülve már azt a vallást vallják, de a rácok szokásai szerint." 161 Figyelemre méltó, bár nem valószínű egy közelmúltban megjelent másik kötet magyarázata. A szerzők szerint Bél a rác—trák kifejezést egyenértékűként használja. A különbség csak annyi, hogy a hajdúvárosok hajdújait rácoknak, a bácskai vidék hasonló etnikumú lakosait pedig tőlük megkülönböztetve trákoknak nevezi. 162 Mindezek a problémák arra utalnak, hogy ezt a nagyon fontos kérdést szintén csakis központi kutatással, a hasonló területek anyagát egybevetve lehet — nem is biztos, hogy teljes pontossággal — tisztázni. Az itt élő magyarokról is bőséges felvilágosítást kapunk. Kiderül, hogy a lakosság jelentős része katolikus, azt is megtudjuk, hogy a magyarok egy részét is úgy telepítették ide. Elsősorban földművelők, értelmes kedves emberek, aki a betűvetést és egyéb tudományt nem lustaság, hanem a szegénységük miatt nem sajátították el. A kézművességet kevesen űzik közülük, ha kell, jó katonák is. Sokan élnek a halászatból, bár a halnak nincs túl nagy ára. A lakosság megosztottságát és az egyes nemzetiségek közti feszültséget nem lehet megérteni a kor sajátos közigazgatási viszonyainak ismerete nélkül. 1686. után a felszabadult Szeged lett a déli területek katonai központja, a közigazgatás is katonai irányítás alatt történt, közvetlenül Bécsből irányítva. A hódoltság alatt szétzilálódott vármegyei vezetés már 1686-tól kezdve próbálta újjászervezni magát, ez volt a megyében birtokkal rendelkező nemesség érdeke is. De az 1690-es évek törökellenes harcai, majd a Rákóczi szabadságharc eseményei ezt nem tették lehetővé. Ráadásul az elpusztult, lerombolt vidék is csak lassan tért magához, az egyes nemesi családok pedig a török alatt reménytelenül összekuszálódott birtokviszonyokat próbálták tisztázni, részben egymás között, részben az udvar által életre hívott Ujszerzeményi Bizottsággal. Végül az 1715-ös országgyűlés (92. te.) ismerte el újra Csongrád vármegye önállóságát, de az első vármegyei gyűlés csak 1723-ban ült össze. Ez sem oldotta meg a problémákat, mert a kinevezett főispán, gróf Kollonics Ádám sosem jött le ide, majd 1725-ben meghalt, és öt évig nem volt betöltve a főispáni hivatal. Az elpusztult települések sokasága miatt az is gondot okozott, hol legyen a megyeszékhely. Jobb híján Szegeden üléseztek. A lassan szerveződő helyi közigazgatás azonban minduntalan beleütközött a katonai szervekbe. Csak 1730-ban kapott a megye új főispánt, báró Révay Mihály személyében, akit ünnepélyes keretek között az év október 2-án iktattak be. 163 A megyei közigazgatás visszaállítását szorgalmazó igyekezetben nem egyszerűen csak rendi érdekek védelmét kívánó nemesi törekvést kell látnunk, hanem a tényleges igényt a helyi lakosság és birtokosok alapvető jogainak a tiszteletben tartására, illetve azt, hogy a központi hatalom nem is tudott volna a vármegye, mint közigazgatási alapegység nélkül működni. Hasonlóképpen elkeseredett harcot folytatott Szeged városa is, hogy középkori szabad királyi városi rangját visszaszerezze. A kétségbeesett igyekezetet megmagyarázza az a sok teher, megaláztatás, amit a város kénytelen volt eltűrni. Ezek csak részben érték a katonai szervek részéről, részben azonban egy új hatalommal, az elpusztult 161 Valamennyi idézet a „Bél Mátyás Pest megyéről" с kötetből származik. Fordította: Szabó Béla, bevezetés: Pintér Emiiné. Pest megyei Múzeumi Füzetek, 10. Szentendre, 1977. p. 37. 162 Bél Mátyás: A hunok és jászok, avagy filiszteusok kerületei. Id. 106. jegyzet, p. 34. 163 ZSILINSZKY Mihály: Csongrád vármegye története. 1—3. Bp. 1897—1900. 2. pp. 13—14. 153
