Bél Mátyás: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-2. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. Megjelent a szerző születésének 300. évfordulójára. (Szeged, 1984)

székhely miatt Szegedre költözött csanádi püspökkel kellett kemény küzdelmet folytatni, a város tekintélyének és függetlenségének megőrzésére. Állandó feszültség volt a püspök, gróf Nádasdi László és a város között, mert az előbbi püspöki—földesúri jogaira hivatkozva akart beleszólni a városi irányításba. Csak némi változást hozott Nádasdi halála (1729) és az új püspök, báró Falckenstein Béla megjelenése — 1730-tól. (Az igazi megoldást az jelentette, hogy az újabb déli területek visszafoglalása után a katonai parancsnokság Temesvárra került, és 1738-ban a püspöki székhely is átköltözött).

164 A nagymérvű feszültség másik fő forrása abból eredt, hogy a terület jelentős része nem, vagy gyéren lakott volt. A megye földjén történt katonai szállításokat — fuvar — és a katonák beszállásolását meg kellett oldani. A kevés számú népességet így fokozottan igénybe vette ez a terhelés. Méginkább sérelmezte mind a megye, mind Szeged városa, hogy a katonai parancsnokság az délvidékről fölhúzódott lakosságból (rácok) félreguláris katonaságot szervezett, akik Szegeden bent laktak a városban, a megyében pedig különböző falvakban, és őket kivonták a városi, illetve megyei hatáskörből. Hiába sérelmezték az országgyűlésnél és az uralkodónál, a határőr—népesség nem fizetett adót, nem engedelmeskedett a köztisztviselőknek, csak saját tisztjeiknek. Ez az állapot így maradt még jó ideig, csak az 1741. 18 te. rendelte el Bács, Bodrog, Csongrád, Arad, Csanád és Zaránd vármegyék területén lévő katonai igazgatású települések megyei fennhatóság alá vonását. Szeged hosszú elkeseredett küzdelmet folytatott azért, hogy visszanyerje a török hódoltság előtti közjogi státuszát. Mindenféle eszközt fölhasználtak, minden támogatást próbáltak kieszközölni, míg végül az 1715-ös országgyűlés 107. törvénycikkében a szabad királyi városok közé sorolta Szegedet. De a tényleges változást a király 1719-es adománylevele jelentette. Egyszerre ugyan nem szűnt meg minden gond, hiszen a katonaság maradt, a megye és a város hatásköri összecsapásai pedig csak ezután jöttek igazán. Mégis, a fejlődés jogi feltételei biztosítva voltak. Ez a terület hagyományosan katolikus vallású volt. A reformáció idején előretörtek ugyan a kálvinisták, még az alsóvárosi templom egy része is a kezükre került, de 1686. után az új telepítés során ügyeltek rá, hogy katolikusok jöjjenek. Megyei viszonylatban mégis kimutatható a kálvinisták és egészen kisszámú evangélikus megléte is. Tudós szerzőnk nem rejti véka alá elégedettségét, amikor megjegyzi, hogy Vásárhely a kálvinisták megyei „fellegvára" és még a Topographia szerzője is — azaz Bonbardus, egy jezsuita — kénytelen elismerni, hogy vagy 600 ház tartozik hozzájuk. Rendkívül hűen és részletesen tárgyalja a szerzetesrendek ittlétét, és újabb betelepülését, ír a domonkosok, ferencesek, minoriták és piaristák érkezéséről, továbbá az egyházon belüli vitákról és torzsalkodásokról a parochiák megszerzéséért. Nem nehéz megkockáztatni azt, hogy ezek a részek minden bizonnyal áldozatul estek volna a cenzúrának, de legalábbis átfogalmazásra ítéltettek volna. Többször is hangoztatja, hogy a betelepült szerbek más vallást követnek, görög rítust, saját pópáik vannak és saját templomuk. Sőt ír arról is, hogy nemcsak a Dömötör templom mellett van nekik egy, de használnak egy másikat a Felsővárosban is. Ez a megjegyzés átvezet bennünket egy újabb probléma viszgálatához, éspedig a szegedi templomokéhoz. Forrásunk e szempontokból megkülönböztetett figyelmet érdemel. ír arról, hogy amikor о ott járt, 19 templomot tartottak számon, de igen romos állapotban. Elgondolkoztató ez a magas szám, mert eddigi tudomásunk szerint jóval kevesebbet ismerünk. Az is elgondolkoztató, hogy mit jelent a „romos" jelző, hiszen a város lakossága és a papság, meg a szerzetesrendek minden bizonnyal használták 164 REIZNER J. i. m. I. pp. 295—296. 154