Bél Mátyás: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-2. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. Megjelent a szerző születésének 300. évfordulójára. (Szeged, 1984)

térő vidék benépesüléséről. A török háborúk idején különösen a Duna—Tisza köze, de jelentős mértékben a Tiszántúl is elnéptelenedett. A hadjáratok útjába eső falvak elpusztultak, lakosaikat részben megölték, elhurcolták, részben a környező városokba menekültek. így duzzadt föl Kecskemét, Halas, Cegléd, Szeged és Vásárhely lakossága is. Emellett sokan éltek a nádasok, mocsarak mélyén. A felszabadítás után megindult a tudatos telepítés, de sokan jöttek saját elhatározásukból is, mások pedig a zsúfolt városokból rajzottak ki a pusztákra. Az első szembetűnő változás a demográfusok számára, — és erre kitűnő bizonyíték ez a leírás is — hogy a korábbi időszak zömmel magyar lakossága Csongrád megyének, a 18. század elejére egy igen tarka etnikumú népességgé változik. Bár a leírás „terminológiája" nem mindig következetes — az egymást követő részekben sem, nem is szólva a más megyék leírásában szereplő névhasználatról — mégis, a főbb etnikumok az alábbiakban összegezhetők: a megyében szép számmal találhatók németek. Ezekről megjegyzi, hogy főleg a városokban, és elsősorban Szegeden élnek, Németország különböző helyeiről jöttek, és leginkább kereskedéssel, gazdálkodással, valamint kézművességgel foglalkoznak. Viszonylagos következetességgel használja a szlávok elnevezést, amely nála a szlovák etnikumot jelöli. Telepítés útján kerültek ide, igyekeznek a magyarok nyelvét megtanulni és a szokásaikat is részben követni. Vannak köztük kereskedők és gazdálkodók egyaránt. Igen zavaros a helyzet a rác, bosnyák, dalmát, trák és bolgár elnevezésekkel. Ezeket ugyanis gyakran szinonimaként használja, máshol, viszont érezhetően etnikai különbséget jelöl vele. Az bizonyos, hogy délszláv, balkáni etnikumról van szó, mai fogalmaink szerint szerbeket, horvátokat és dalmátokat ért alatta, bár ez a népesség ebben az időben önmagában is igen kevert emberanyag volt. Megtudjuk a rácokról, hogy főleg nem reguláris katonaként kerültek a megye területére, a lakossággal — a magyarokkal — sem vidéken, sem a városban nem keverednek, saját nyelvüket, szokásaikat és vallásukat (görögkeleti) szigorúan őrzik. Elősegítette ezt az is, hogy a helyi közigazgatás alól kivonták magukat. Külön falvakat alkottak, vagy Szegeden a Palánkon belül, illetve a Felsővároson elkülönítve éltek, volt saját házuk, szőlőjük, földjük és saját kapitányaiknak alárendelve szolgáltak. Akad köztük a katona mellett földműves, kereskedő, halász és kézműves is. Megjegyzi, hogy állatot is tartanak sokan, kereskedőik pedig főleg állatokkal, marhákkal és bőrrel kereskednek. Nemcsak őrzik saját szokásaikat, de a magyarokat gyűlölik is. Szeged kapcsán említi a bosnyákokat, mintegy a városi szegénységbe tartozókat, sövény közé vert falból álló nádtetős házaikkal, akik a hús helyett főként az olcsóbb hallal táplálkoztak, és túl sok bort isznak. A Zenta környékén élő katonákat trákoknak nevezi, de nem vagyunk meggyőződve, hogy az adott körülmények között akár a bosnyák, akár a trák jelentős különbséget jelezne etnikailag. Számukat illetően jól jellemző az az adat, miszerint a Palánkban már nem mondanak magyarul szentbeszédet, mert ott magyar alig lakik, hanem főleg dalmát (horvát ?) és német beszédeket tartottak.

160 Az eddig — modern fordításban — megjelent egyéb kötetek tanulsága szerint, hasonló a helyzet máshol is. A Pest megyéről készült leírásban ezt találjuk: „Velünk egyenlő a trák nép is, akiket rácoknak hívnak. Ezek csak csekély mértékben különböznek a dalmatáktól." Majd nem sokkal később: „A dalmaták: tudniillik a horvátok, szerbek — akiket rácoknak is neveznek — szlávok, csehek, lengyelek, oroszok és a tatárok egy része nem a nyelvben, hanem csak tájszólásban különböznek." 160 REIZNER János: Szeged története. Szeged, 1899—1900. 1—4. A vonatkozó rész I. p. 292. 152