A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-1.(Szeged, 1984)

Művészettörténet - Szuromi Pál: A kifejezés bűvöletében (Varga Imre művészetéről)

mivel a Prométheuszt követó' években is megszállott szorgalommal dolgozott, és az eredmények ó't igazolták. Nem lett „hegesztő' szobrász", nem kötelezte el magát kizárólagosan egyetlen technikával, anyaggal vagy stílussal sem. Negyvennégy évesen, 1967-ben rendezte meg első önálló kiállítását Budapesten, ahol egyebek közt a fentieket is bizonyította. Mindössze csak 16 mű szerepelt a bemutatón, ám egyéb kisplasztikák és köztéri alkotások is születtek ebben az időben. így például a fővárosban és Székesfehérváron elhelyezett alumínium és beton Térplasztika, ahol az izgalmas, játékos könnyedségű ritmus a konstruktivista, kubista térszervezés elvei szerint alakul. Érett, ízesen megoldott műalkotás ez, akárcsak a kiállításon bemutatott Haldokló Minotaurusz vagy az Anya gyerekkel, amelyeknél viszont a Henry Moore-féle archaikus, tektonikus szobrászat egyéni adaptálását érzékelhettük. A Madáchot idéző figura ugyanakkor hagyományosabb, klasszikusabb formaelemekből szerveződött, és megintcsak másféle irányba mutattak a pátoszos, ironikus hangvételű hegesztéssel alakított expresszív kisplasztikák. Varga Imre tehát valóban nem horgonyzott le egyetlen szemléletnél, egyetlen anyagfajtánál sem. Szinte hihetetlen frisseséggel végigjárta, kipróbálta a kortársi művészet járható útvonalait, mert tudni akart mindent, ami a szobrászi önkifejezés lehetőségeire vonatkozik. Ebben is különbözött Varga a pályatársak többségétől, de leginkább a művek színvonalában. Hisz bármilyen furcsa, jóformán valamennyi előadásmódban, majd minden anyagban remekül feltalálta magát, s ahogy az egyik kritikusa, Rózsa Gyula írta: „próbálkozásai nem próbálkozások, hanem eredmények voltak..." A harmonikusabb megjelenésű lírai plasztikában éppúgy mesterműveket produkált, mint expresszív vagy archaikus jellegű munkáiban. Egy kivételes tehetségű, érett szobrászról árulkodtak egyébként ezek a művek. Mindig akad, aki eleve bizalmatlanul fogadja a sokoldalú, virtuóz szellemű művészeket. Mintha csak egyetlen formában mondhatna igazat és tartalmasat az alkotó. Pedig a változó, differenciálódó gondolkodás a forma, a kifejezés alakváltozását is indukálja, ahogyan ez Varga munkásságában is tetten érhető. (S a fordítottja is természetesen.) Eddigi pályáján is nyomon követhettük valamennyire művészi törekvéseinek és szakmai felkészültségének sajátos feszültségeit, párhuzamait, amelyek a hatvanas évek végén, majd a hetvenes években már magasabb szinten jelentkeztek. Egyféle mennyiségi, minőségi felhalmozódás, kiteljesedés eredményeként beszélhetünk erről az érett, „mindentudó" időszakról, amelyet néhány kiemelkedő, — jó néhány színvonalas, szellemes megoldású kisplasztika, valamint köztéri alkotás fémjelez. És ezen az alapon eltekinthetünk most már a szorosabban vett időrendtől: inkább a művészi problémafelvetések összefüggőségeire, egy-egy gondolati, tematikai kérdés kibontására figyeljünk. Varga Imre emberközpontú szobrász. Nála a „termékeny pillanat" többnyire figurális kompozíciókban realizálódik, amelyekben az egyéni s a társadalmi lét átfogó történelmi és aktuális kérdéseit feszegeti. Jóllehet a hétköznapok intim, játékos kihívásait is elfogadja, ám ezek is hozzátartoznak az emberi világhoz. Az Ő szemléletében a valóság és a művészet, a tragikus meg a groteszk természetesen egészíti ki, feltételezi egymást, ahogyan ezt már eddig is érzékeltettem. Ennek ellenére karakteres, differenciált vonulatokat mutat Varga munkássága. Egy-egy tematikai, gondolati elem minduntalan mértéket ad a kifejezés hangulati, anyagi dimenzióinak: időnként a gunyoros, ironikus hatás, máskor meg a líraibb vagy éppen a tragikusabb, komolyabb hangú előadás az erőteljesebb. Különösen köztéri emlékműveinek egy részére jellemzőek az utóbbi vonások, ugyanakkor a háborús témájú kisplasztikákban a legintenzívebb a megrendülés és a szenvedély kifejezése. 394