A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-1.(Szeged, 1984)

Néprajz - Felföldi László: A Maros menti szerbek táncaiból

a leírt táncok lelőhelyét jól ismerjük, hiszen Arad megyében a századfordulón mindössze 3 egymáshoz közeleső településen : Aradon, Gályon és Ópécskán laktak szerbek kb. kétezerén. Kollárov a szerb mulató táncokat a lakodalom keretében mutatja be: „Ebéd után kezdődik a tánc. Táncolják nemzeti körtáncukat a kólót, a zapletot, a szelyancsicát, a szrpkinyát. A kólónak mintegy 30 változatát ismerik. A férfiak és nők körbe összefogódznak s dudaszóra kétszer jobbra, kétszer balra lépve haladnak, miközben énekelnek. A kólóvogya (előtáncos) vezetésével a táncoló társaság először füzérré válik, majd lassanként egész koszorúvá fejlődik."

17 Kollárov a táncrepertoár és a táncos szokások bemutatása mellett közli 4 tánc (a Brankovo kóló, a zaplet, a szeljacsica és a szrpkinjd) kísérőzenéjének kottáját is. A két utóbbi tánc alaplépését is megadja szöveges leírással, a hangjegyértékével együtt. Ez a korabeli szakirodalomban ritkán alkalmazott kiváló módszernek számított. Míg Hadzsics leírásában a régi bánáti kólók asszimetrikus alaplépésére ismerhetünk, addig, Kollárovnál már az újabb, szimmetrikus kétlépéses formát találjuk. Mindkettőjüknél érdekes a régi kóló kezdetének és zárt körré fejlődésének bemutatása. Juga Velimir 1913-ban megjelent összefoglaló könyvében az általa legszebbnek, legtüzesebbnek tartott bácskai kólóról olvashatunk részletekben gazdag leírást: „A szerbek nemzeti tánca a kóló, amely több változatban ismeretes; van bánáti, bácskai és szerémi kóló. Ezek közül természetesen a bácskai a legtüzesebb. Minden legény két leányt kér meg a táncra olyanformán, hogy azok oldalt állnak mellette. A legény mind a kettőnek a derekát átöleli karjaival, a leányok pedig az egyik a jobb kezét a legény bal vállára, a másik a bal kezét a jobb vállára teszi és egy helyen táncolnak. A legény ütemszerűen, hol az egyik, hol a másik lábát emeli föl és a levegőben megrezegteti, közben dobbant is olykor a lábával és az ügyességtől függ, hogy minél szebb mozdulatokat tegyen. A táncosnéját ugyancsak megtáncoltatja, nagyokat kurjant és hízelgő verseket (poszkocsice) mond neki... A leányok szerepe sokkal egyszerűbb, az egész működésük abból áll, hogy ütemben lábujjhegyen felemelkednek és leereszkednek. A táncoló legények és leányok körben állnak, a dudás pedig a kör közepén van, a dudálás közben néha még a lábával is üti a taktust. A kólón kívül még más táncokat is ismernek, nagyon kedvelik a „szelyancsicát", „szrkinyát", „horát", és a „zapletet". A dudást újabban mindinkább kiszorítják a hegedűsök, bár az öregeknek ez nem nagyon tetszik és tiltakoznak a fiatal nemzedék elfajulása ellen."

18 A Bánátban a bácskai kólóhoz hasonló 3-as táncok is ismertek voltak, de a páros táncokat jobban kedvelték. Juga Velimir táncleírásának bemutatását tehát inkább az összehasonlítás kedvéért tartottuk fontosnak. Ezek az aránylag korainak számító források a mulató táncok mellett megemlékeznek a szokásokhoz kötött szertartásos funkciójú táncokról a dodolérŐl, koledoról, kraljicerŐl stb-ró'l is. Közülük Kollárov ritkán idézett leírása a karácsonyi koledoról érdemli a legtöbb figyelmet. Részletekben gazdag módszeres leírás a leggyakoribb kísérődallamok bemutatásával együtt: „Aradon maradt fenn legtovább és legtökéletesebb formában e szép szokás, jóllehet, itt is csak az 1877. évben járták utoljára... Összesen hatan voltak a koledások, akik karácsony estétől vízkeresztig koledáltak. E legények (momci) külön, ezen célra készült ruhában (ingben, gatyában és bocskorban) jártak. Fejüket a nagy süveg díszítette. Egyik volt a vojvoda (rendező), a másik az előtáncos (tancovogya, kolovogya). A dudás állandóan kísérte Őket és szolgáltatta a zenét. Még keresztutakon is táncoltak a tündérek (vile) tiszteletére. Minden alkalomra külön énekök volt, melynek kíséretében lejtették a táncokat. Tudtak mintegy 99 éneket, de ma már csak harmadrészére emlékeznek... Maga a tánc is igen szép volt. Némely része a francia négyesre emlé17 Kollárov M. (1912) 484—486. 18 Juga V. (1913) 103—104. 169