Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

akik róluk dobálták egymásnak a labdát. Ha valamelyik gazda a neki dobott labdát nem kapta el, akkor a lovak egyike próbálta magának megkaparintani, és ha valamelyik gazdát a helyén meg tudta ütni, akkor a gazdák és lovak helyet cseréltek egymással. A kisméta résztvevőinek száma 6-12 között mozog. Van egy sinter, egy adogató, a többi az ütő. A szerepeket úgy állapítják meg, hogy fognak. Akinek legalul, esetleg legfölül került a marka, az lesz a sinter. Utána következik az adogató, a többiek lesznek az ütők, éspedig elsőeggyező, aki majd egyet üt, az első kettőző, akit két ütés illet, utána a második eggyező egy ütéssel, a második kettőző két ütéssel, a második háromazó három ütéssel. Ha még vannak, akkor a harmadik eggyező egy ütéssel, és így tovább. Akit az utolsó ütés illet, az a morázó, régiesen vajrátor. Az ütőhelytől mintegy 30-40 lépésre van a méta, ahova botot vagy jelet tesznek. A sinter a méta és az ütők közötti térségben foglal helyet. Az ütők sorban ütnek, utána nyomban ki kell futniok, de közben akár az adogató, akár a sinter megütheti őket a megkaparintott labdával. Ha találnak, az illető a sinter helyére kerül, a sinter bejön adogatónak, az adogató pedig felszabadul, és ütés illeti. Hasonlóképpen történik akkor is, ha a sinter a kiütött labdát elkapja. Akik már ütöttek, kint a métánál várják a morázó ütését, aki a legjobb ütő szokott a társaságban lenni. Az ütés alatt a kintlévők próbálnak bejutni. A morázó a maga harmadik ütése után szintén kiszalad a métához, köp egyet, majd azonnal visszafordul. A sinter természetesen iparkodik e messzire ütött labdát előkaparintani, hogy eltaláljon valakit a befutók közül. A játék ezután újra kezdődik. A nagyméta résztvevői két csoportra oszlanak. Először kijelölik a kis métát : az ütőhelytől 3-4 lépésre egy pontot, és a nagy métát : mintegy 50-60 lépésre egy vonalat. Hogy melyik csoport kezdje, a két vezér az ütőfán fog, mint a kismétában. Akinek a marka alulmarad, annak a csoportja megy ki sinternek, a másiké pedig bentmarad ütőnek. A sinterök a legmegfelelőbb módon oszlanak el, egyikük bemegy adogatni. Amikor az egyik ütő már ütött, akkor mindjárt iparkodik a nagy métához kiszaladni. Ha azonban attól fél, hogy a labdával megdobhatják, akkor a kis métához lép, és a kedvező alkalomra, vagyis egy jómesszi ütésre vár. A vajrátor ütésére mindenkinek kint kell a nagy métánál lenni, sőt az utolsó ütésig vissza is futni, nehogy bárki is kint süljön, vagyis rekedjen. Ha valakit a labdával eltalálnak, vagy a kiütött labdát elkapják, akkor a csoportok helyet cserélnek. A métázás már csak az öregek emlékezetében él. NYILAZÁS. Fiúgyerekeknek olykor-olykor máig felbukkanó játéka. A múlt század derekán — írja

46 Lakatos Károly — „még tanya- és városszerte divatos gyerekjáték volt a nyilazás, és pedig annak magyaros-tatáros formájával, ti. az agy nélkül való nyíllal, vagyis íjjal, melyhez erős abroncsvasdarabot vagy ruganyos és görbe suhánkokat használtak, míg nyílvesszőkül nádszálak szolgáltak, a nádas házak ereszeiből huzigálva azokat, vagy a hajdanta Szeged környékén mindenfelé található nádrengetegek is szolgáltatták, miket lehetőleg rőf hosszúra szabták. Szokásban vont a nyílvessző hegyét szurokburkolattal ellátni, melybe szöget, vastag tűt, vagy árat erősítettek. Tanyákon, szép nyári estéken tűzijátékot is hevenyésztek a nyíllal, éppen mint a tatároknál szokás. Ugyanis megtüzesített agyaggolyócskákat lövöldöztek föl vele a magasságba." Tömörkény szerint

47 kétféle nyíl volt: vesszős és zsindölyös. Nátly József írja, hogy „kátyú a nádból csinált nyíl neme, amellyel gyermekek játszanak." A szó, illetőleg jelentés kihaltnak tekinthető. OSTOROZÁS. Nyelvjárásunkban ustorozás. Régi nagyböjti társasjáték. 10-15 alsóvárosi lány és legény sorjában megfogta egymás kezét és hullámozva mozogni kezdett. A sor egyik végén lévő markos legény aztán váratlanul megrántotta társaságot, amire hirtelen mulatságos zűrzavar, dűlöngélés keletkezett. PARITTYÁZÁS. Tápai neve palentázás. „A régi játék: a parittya — írja

48 Tömörkény — úgy elveszett, hogy talán már nincs is. Pedig az sok testi ügyességre tanította a gyereket, hiszen a vele való célzás külön tudomány. Parittyaköveket ma már csak régészeti ásatások alkalmával találok igen régi őstelepeken: az életből egyébként elveszett. Húsz-harminc év előtt pedig még igen csak járta. Még tűzijátékot is csináltak vele ; a galacsint parázsra vetették este s mikor megtüzesedett, akkor vágták föl az égre, 46 SzN. 1911,46. sz. *' Rónasági csodák 127. 48 Rónasági csodák 127. 62