Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

Kidalolás Számos ponyvastílusban előadott és népünk körében olykor máig is élő történet nem rögződött írásban, nem került nyomdába, hanem keletkezhettek egyrészt a szövegformulák, kifejezésbeli és hangulati közhelyek, morális intelmek, stílusklisék fölhasználásával, másfelől pedig a hallgatott, olvasott ponyvanyomtatványok ösztönzéséből vőfélyes emberek fogalmazásában élőszavas, helyi földolgozások is. Kálmánynak szerte a szegedi tájon gyűjtött balladaszerű epikumai sem jutottak el kivétel nélkül odáig, hogy nyomtatásban is napvilágot lássanak. A fiatalság körében régebben olyan gyakori halálos végű verekedéseknek, továbbá tipikus szenzációknak : szerelmi gyilkosságnak, rossz útra tért vagy megesett lányoknak, boldogtalan házasságoknak hol érzelmesen, hol ironikus hangon előadott történetet, további egyedinek látszó esetek: öngyilkosság, tragikus véletlen, szegénylegények virtusai helyi megfogalmazásra találtak. Kidanolták őket és egy szűkebb közösség, amelyik esetleg még ismerte is a nóta hősét, fölkapta és néhány évtizeden át énekelte is. Jellemző, hogy Kálmánynak a múlt század utolsó negyedében gyűjtött balladaféléi közül már népünk idősebbje is alig néhányra emlékezik. Ez a verselő, formulázó készség népünk epikai hajlamainak akkori elevenségét, az élőszavas költészet virágzását, páratlan életközelségét bizonyítja. A közismert betyártörténetek (Fábián István, Pápai úr) helyi változatai, behelyettesítései mellett számos helybeli fogantatású versezetet olvashatunk (Török Zsuzsi, Szabó Örzsi, Kasza Antal, Szarvas Jóska, Csonka János és annyi más), amelyeknek — mint mondottuk — ma már emlékezetük is alig él : elsöpörte a tankötelezettség és a sokasodó technikai vívmányok nyomán egyetemessé vált kispolgári művelődés, következésképpen a népemlékezet hanyatló ereje, az élőszavas néphagyomány elsorvadása. Ilyen kidalolások, kiszerkesztések száz évvel ezelőtt még bőségesen kerültek lejegyzésre Kálmány egyik legelső gyűjtőállomásáról, Csanádapácáról és Pusztaföldvárról, de idehaza főleg Fölsővárosról és Tápéról is. Az efféle megköltéseknek azonban még napjainkban is akadt megkésett hírmondója : a csernyei Deák Gyurinak és a tápai Pósa Rozinak szomorú története. DEÁK GYURÍ. Népünk versalkotó, eseményközlő készsége a Temesközben sem halt el egészen. Bizonysága a Deák Gyuri magyarcsernyei legény erőszakos haláláról szóló versezet, amelyet Tóth Ferenc gyűjtött 1972-ben Benyócky Istvánné Dékány Katalin verbicai asszony ajkáról és amelynek körülményeit Kalapis Zoltán tisztázta.

56 Gyuri 1920 Szentháromság vasárnapján elment a tóbai búcsúra, ahol kocsmai verekedés áldozata lett. A tóbai Bálint Jóci (József) ölte volna meg, aki a bírósági tárgyaláson körömszakadtáig tagadta a vádat, de a körülmények ellene szóltak. Kiskorúságára való tekintettel nem ítélték halálra: 12 esztendőt kapott. Ebből 7 és felet le is töltött. A börtönben kitanulta az asztalosságot. Megszabadulva falujában becsülettel állotta meg a helyét. Mindenki úgy tudta, hogy nem ő volt a gyilkos, hanem egy másik, nem rokon Bálint Andró (András), a bíró fia. Az epikai közhelyekből összerótt versezet szerzője ismeretlen. Első három szakasza : Deák Gyuri elindult a búcsúra, De nem tudta, hogy nem tér többet vissza. Hogy nem mögy többet édösanyja elébe, Mer Bálint Jóci kést szúr majd a szívébe. 56 Kalapis Z., Történelmes gyilkosságének. Hungarológiai Intézet Közleményei (Újvidék) 28 (1976), 127. 35* 547