Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

messze idegen)

26 tevődött össze, egészében a katonasors szomorúsága csöndül föl benne. Úgy hangzik, mint valami vőfélyes búcsúztató : ÁLDJA MÖG AZ ISTEN azt az édösanyát, Aki katonának nevelte a fiát. Húsz évig neveli világ pompájába, Húsz év után látja honvédők sorába. Életömet áldozom a magyar nemzeté, A véröm kiontom magyar hazámé. Ne félj Magyarország, vigyáz az Isten rád, Ellenség kézibe nem adja határát. Fölemelöm karom, főkötőm a kardom, Szomorú szívemre új bánatot rakok. Mindönféle nemzet harcol magájáé, Hazát szerető kedves testvérié. Főkötőm kardomat, fővöszöm fegyverőm, Édösanyámtú végbúcsúzásom vöszöm. Kedves édösatyám, tehozzád fordulok, Katonaéltembe utoljára szólok. Kedves szülő dajkám, tudom : bús szívedre Sok bánatot hagyok katona létömre. Végbúcsúzást vöszök kedves szüleimtűl, Elválásom után kedves testvérimtül. Katonának visznek, Isten hozzád rúzsám, Távol, messze tűlem hű maradsz-ë hozzám? Kűdöí-ё levelet szép piros pöcséttel, Tele lösz-ё írva forró szerelömmel? Ëgyussz-ë házunkhon vigasztalni néha, Szögény jó anyámat, hogy annyit ne rína? Katonának visznek, gyűjj tán utoljára, Hintse még egypár csókot halvány két orcámra. Szólnak mán az ágyúk, csattognak a kardok, Szerelmes Jézusom, jaj mán most möghalok! Hacsak az Úristen rajtunk nem könyörül, A vitézök közül most ëgy sëm menekül. Hogyha mögtörténik a gyászos halálom, A piros verőmmel a fődet áztatom, Nem lösz édösapám, nem lösz édösanyám, Halálom óráján ki tekintsön énrám. Ások pajtás ëgy sírt az én kardhegyemmel, Betakarom szömöd az én zsebkendőmmel, Më nincs édösatyánk, nincsen édösanyánk, Halálunk óráján ki tekintene ránk. írd mög hát pajtásom a gyászos halálom, Hogy nyugszik a testöm idegön országon. Ki levelem kapja, az sírva olvassa, Szomorú szívinek bánatját újítsa. » Történeti énekek 329.