Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)
Nem vitás — bár ennek bizonyítása nem tartozik ide — a Kőbárány föltétlen szegedi eredete. A hagyomány az öregpecsét mondájával egyetemben rávilágít azokra a késhegyig menő birtokjogi küzdelmekre, amelyeket Szeged városának a kor feudális hatalmasságaival meg kellett vívnia, hogy népének jogos érdekeit, jövő fejlődését biztosítsa. GERENTSÉR GYÖRGY. Szintén a Városnak határpöreivel függ össze az a máshonnan nem ismert monda, amelyet Tápay-Szabó László örökített meg. 25 Szeged történetéből tudjuk, hogy a szomszédos Szabadka városával is nagy volt vita a határrendezés körül. Végülis 1750 táján megegyezéssel a Kőrös ér lett a közös határ. Ezzel szemben a napóleoni időkbe helyezett mondai hagyomány úgy tudja, hogy a Város egyik huszár fia, Gerenstsér György annyira kitüntette magát a háborúban, hogy a király megkérdezte tőle: mi a kívánsága, teljesíteni fogja. A királytól csak azt kérte és meg is kapta jutalmul, hogy szülővárosának határát egyetlen lépéssel kiterjeszthesse. Éppen ekkor volt Szeged és Szabadka között a határpör. György vitéz két nagy lécből gólyalábat csináltatott, és ezzel mérte ki azt a három öl széles lépést, amellyel Szeged városának határát előretolta. RÁKÓCZI 26 . A török uralom alól való szabadulás nem jelentette a magyar nép álmainak teljesedését. Nemzetünk szabadságszeretete Rákóczi Ferenc alakjában és fölkelésében öltött testet. Szeged népe Rákóczit különösen a szívébe fogadta, és sajátosképpen az ő alakját ruházta föl messianisztikus vonásokkal. Messzire bujdosott, de nem halt meg. Ő lesz a szabadító, aki szeretett népe számára elhozza az időknek egy bizonyos teljességében az aranykort. Föltételezhető, hogy előző, halhatatlanul élő mondahősök, így nyilván Mátyás király, majd Kálmány Lajos szerint Dózsa György alakját is az idők folyamán Rákóczival cserélte ki a szegedi mondaőrző hagyomány. A halhatatlanul élő, messzire távozott Rákóczit a szegedi nép mindig hazavárta. Hitt abban, hogy még visszatér az országba. A Kálmánytól följegyzett szegedi hagyomány 27 ismeri Rákóczi táltoslovának különös patkóját, amely egyébként nemzetközi vándormotívum : Rákóczi lovának olyan patkója volt, hogy más lónak olyan nem volt. Mindjárt rá lehetett ismerni a patkó nyomára, Hogy ne arra keressék, amerre ment, reá ne találjanak, megfordította a patkókat a lova lábán. A német el szerette volna fogni, de nem bírta, amikor kiment Törökországba. Orsován már nem lóháton, hanem hintóban ment. Ott majd elfogták, de túljárt az eszükön. Hosszú haja volt, lenyíratta, pedig szép haja volt. A bajuszát is leborotváltatta. Sem bajusz, sem hosszú haj, olyan volt, mint egy pap. Orsován megállították a hintóját. Kérdezték, hogy nem-ő-e Rákóczi? Mikor megnézték, látták, hogy sem bajusza, sem hosszú haja, továbberesztették, azt mondták, hogy pap. Rákóczi azonban nem marad örökké távol. Hazatérését majd jelek árulják el. Osztrovszky József, a Város egyik kitűnő fia, szabadságharcunk jelentős szegedi alakja írja : 25 Szeged régi családjai. Szeged, é. n. 357. 26 Rákóczi szegedi kapcsolatairól, folklór vonatkozások nélkül Varga F., II. Rákóczi Ferenc kora Szegeden. Kurucvilág. Szeged 1906. 27 A közölt mondák Kálmány L., Hagyományok II, 159,213. Bálint S., Régi Szeged vidéki néphagyományok Rákóczi halhatatlanságáról és a Rákóczi-nótáról. Ethn. 1953. Mintha az Isten kardja motívum csöndülne föl a Kálmánytól följegyzett hosszúháti, szabadságharc idejébe ültetett népdalban, amelyben a kard feltalálásáról van szó : Vótam én mán Becse alatt táborba, Ott akadtam a Rákóczi kardjára. Ez a kard, ki a rácot levágja, Magyar hazát halálig oltalmazza. 504
