Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

„Hogy Rákóczi visszajövetelének rendíthetetlen hite él az alföldi magyar népben, erről többször is volt alkalom meggyőződni. így többi között az 1844. év tavaszán egy barátommal Térváron valék, hol birtoka volt. A község lakói tősgyökeres magyarok. Említett barátom — lévén az egyedüli úri birtokos ott —- valahányszor Szegedről, ahol lakott, átrándult Térvárra, az ottani előkelő gazdák, minthogy szerették, egy kis bizalmas beszélgetésre meg szokták látogatni. Ekkor is néhány gazda jött oda. Szép idő lévén az udvaron pipaszó mellett folyt a beszélgetés. Esthajnal felé a legelőről beterelt lovak között néhány márciusi csikó is volt. Ezeket Kisguczi József községbeli tehetős gazda meglátva, azt monda: nézzük meg, van-e a csikóknak lófogukl Erre megvizsgálván a csikók száját, úgy találták, hogy mindegyiknek lófoga van, amin nagyon örülni látszottak. Kisguczi pedig mintegy diadalérzettel beszélte el, hogy az előző héten több térvári gazdatársával vásárban lévén Zentán, a bácskai gazdák mondták, hogy náluk az idén a csikók mind lófoggal ellettek. Mikor aztán megnézték saját csikajukat, hasonlót tapasztaltak, és íme — úgymond — hála Istennek, ezeknek is lófogaik vannak. Kérdésünkre pedig, hogy mi különös van abban, ha a csikóknak lófoguk van? — mindnyájan csodálkozni látszottak azon, hogy ilyet még kérdezni is lehet — Kisguczi azt válaszolta: hát az urak nem tudják azt, hogy Rákóczi, mikor elbujdosott, azt mondta: ne búsuljatok, visszajövök még. Akkorra várjátok, mikor a csikók lófoggal ellenek. Azokon verjük majd le a németet. S mily csudás találkozása a véletlennek — fűzi hozzá Osztrovszky — a szabadságharcban ugyané csikókon aratták a dicsőséget huszáraink." Ezt a mondát Kálmány Lajos Temesközben nem hallotta, de idézi a szegedi világgal szomszédos Kiskunfélegyházáról, ahol a múlt század ötvenes éveinek végén szintén ismerték. Osztrovszky 1848 őszéről még a következő, nagyszerűen jellemző beszélgetést jegyezte föl : „1848-ban midőn Kossuth Szegedre volt menendő, egy alsótanyai 80 éves agg parasztgazda jelent meg e sorok írójánál ezzel a kérdéssel : igaz-e uram, hogy Kossuth Szegedre jön? Igaz — felelém. Hát aztán az úr ismeri-e Kossuthot? Hogyne, igen jól ismerem. Mire az öreg ama szánakozó mosolylyal, amely az avatatlannal szemben a biztos tudást jellegzi, monda: dejszen uram, nem Kossuth az, aki jön, hanem Rákóczi Ferenc. Megjegyzésemre pedig, hogy Rákóczi már 110 éve meghalt Törökországban, az öreg egész lényében átszellemülten viszonzá: de uram, nem halt meg Rákóczi. Krisztus urunkról is azt mondták, hogy meghalt, pedig ma is él és mindörökké élni fog. Rákóczi sem halhat meg, mert őt is az Isten küldötte népének, hogy azt szabadítsa meg. Mikor kibujdosott az országból, megfogadta, hogy visszajön még. Most hát eljött. Hanem hát az urak hadd nevezzék Kossuthnak, de azért Rákóczi az. Ily erős hittel szemben persze nem volt mit felelnem. Az öreg pedig e szavak után: hát csak azért jöttem be a tanyáról, hogy ezt megmondjam — minden jót kívánva eltávozott." RÚZSA DÁNIEL, szegedi ajkakon Rúzsa Dani a vád és hagyományok szerint a szegedi boszorkányok kapitánya (magister sagarum) volt. Oltványi Pál, aki a múlt század első felének íratlan szegedi néphagyományát kitűnően ismerte, és közvetlen családi emlékei sokszor nyúlnak vissza a XVIII. századba, a vádirat és hagyomány felhasználásával, a megdöbbentő ítélet és a „nemes" tanács elmarasztalásával így jellemzi

28 őt: Rúzsa Dániel 82 éves szegedi polgárt — aki azelőtt e városnak szenátora és főbírája, illetőleg országgyűlési követe volt — és ennek 50 éves nejét Széli Erzsébetet azzal illeti a vád, hogy Rózsa kapitánya volt a boszorkányoknak, kik 50 év óta bűbájos mesterségükkel, és az ördög segítségével hét esztendeig elvonták a szegedi határból az esőt és harmatot, és ezt, valamint a Tiszában lévő halakat másfél akó pénzért évenként eladva, roppant nagy kárt okoztak felebarátaiknak... A vádlott az ördöggel evett és ivott is, és Isten helyett annak engedelmeskedett, a nemes tanács igazságérzetből őt máglyára ítélte, és meg is égettette, mint boszorkányt. Hogy magánosan ne menjen a túlvilágra, nejét is hasonló büntetésben részesítette... Két fia volt. Az egyik István, kint a tanyán kezelte a gazdaságot, másik Sándor, a városházánál, mint tisztviselő szolgált. Ez azonban nem volt képes befolyását érvé28 A monda megtalálható Oltványi P., A szegedi plébánia és a t. piarista atyák szegedi krónikája 132; Rózsa Dánielt teljesen a maga írói képzeletére támaszkodva próbálja jellemezni Aba I., A szegedi boszorkányok. Bp. 1963; a szegedi boszorkányégetésről jó összefoglalás Oltvai F., A szegedi boszorkányégetés. Somogyi-könyvtári műhely 1978, 19. 505