Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

TEgy magyarszentmártoni mesének ritmikus a befejezése: mögesküdtek, csaptak lakodalmat. Vót lé mög leves, A szürke ló a szügyivel tolta. Vótak hercegök, grófok, nagyülepü tótok. Róka, macska tamburált, Sándor, Pétör táncolt. Egyiknek vót cipellője, Szamárbürbü kikészítve. Aki eztet így ë tudja mesélni, Kap egy pohár bort.

37 Ismeretes, hogy a mesemondás nemcsak szellemi, hanem élettani, testi szükséglet is. A gyermek sokszor csak akkor alszik el, ha mesélnek neki. Katonák, kubikosok nehéz munka után lepihennek és éppen a kimerültség miatt nem tudnának azonnal álomba merülni. Van úgy, hogy a munka: dohánycsomózás, tollfosztás, kukoricafosztás, hajdani halhasítás szürke egyhangúságát kell a mesemondónak elűznie. Láttuk, hogy ilyeneknek Kálmány szerint olykor még napszámot is fizettek. Majláthfalvi népünk ajkán a fabulás embör sokat beszél, szeret beszélni, de hozzá is költ. Tordai hallomásunk szerint a fabulaság egyszerre jelent költészetet, költői kitalálást, mesét. Alkalmi férfiközösségekben valaki tehát mesélni kezd. Aki mesét tud, annak kötelessége a mesemondás. Addig kell folytatnia, amíg mindenkit álomba nem ringat. „A kaszárnyaélet — írja

38 a szegedi világban benneélő Tömörkény —• voltaképpen mindenütt egyforma... Mese van mindig bűven és mondója is akad. Ha a mostani eszemmel vagyok akkor köztük, egy-két kötetre valót össze lehetett volna szedni. Van abban furfangos, tündéres, királyfias, meg a vastagabb katonafantázia termékeiből való." „Velük járó érdekes sajátság — folytatja Tömörkény —, hogy mesét világosság mellett nem mondanak. Ahhoz mindig bizonyos félhomány, szürkeség, misztikum szükségeltetik. Az asztal mellett, lámpa alatt például lehetetlenség mesélni. S ha ég is a lámpa, s ha ül is alatta valaki az asztal mellett az vagy levelet ír, vagy a ruháját varrja, vagy borotválkozik, míg a mesemondó és közönsége a hosszú szoba homályosabb részébe húzódik. Leginkább elhever az ágyon, tisztességtudóan előbb ráterítve a takaródzó pokrócot, hogy el ne keverjék. így mindenki külön álmodozhat a mesemondó beszédjén, építheti hozzá gondolatait, ahogy akarja. Csöndben pipázva így ejtőznek az emberek. Ha valaki bejön az ajtón és látja, hogy mesélés van, elhelyezkedik valamelyik üres ágyon és szótalan beáll a hallgatóságba. Üres ágy mindig van. Arról gondoskodik egyfelől a kórház, másfelől az áristom. A mese aztán tart, mert ez kedves mulatság. Van eset rá, hogy még a rendes lefekvési idő után is folyik. A lámpát már eloltották, mindenki az ágyában és a mesemondó beszél. Olykor mese közben mondja: csont ! Amire felelik a még ébrenlévők: hús! Ebből a mesélő meggyőződik, hogy van még, aki hallgatja. Mikor aztán egy közbevetett Csontra senki sem mondja rá többé a Húst, ő is elhallgat." A meséből olykor másnap estére is maradt. Ezt a hagyományt Kálmány is említi. Öreg sövényháziaktól hallottuk, hogy az egyszeri katona azt írta haza a szüleinek: küldjenek neki mesét. Nem tud mesélni, azonban társai nem engedik el neki sem a mesemondást. A magunk részéről is megerősíthetjük a mesemondásnak ezt a szegedi gyakorlatát, de hozzátehetjük, hogy a századfordulón még a kubikosoknál is így volt. A nehéz napi munka után kunyhójukban, szállásukon lepihenve, rákezdett valaki a mesélésre. Különösen egy Kiscsicsa ragadványnéven emlegetett kubikos mesemondó készségét dicsérték, aki egyébként Móraváros fia volt. Szükség esetén azonban mindenkinek mesélnie kellett, ha rákerült a sor. A mi gyerekkori mesemondónk is egy írástudatlan alsóvárosi kubikosember, Kántor István (1860—1931) volt. Kálmány írja,

39 hogy a Szegedről kirajzott temesközi magyarság körében, „kivált 37 Hagyományoki, 13. 38 SzN. 1903,24. sz. 39 A Hagyományok bevezetéséből. 487