Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

tétlenül személyes olvasmányként vagy családi, baráti körben hangosan felolvasott és emlékezetbe vésett nyersanyagként vette birtokába, hanem máris folklorizálódott fogalmazásban, élőszavas közvetítéssel jutottak el hozzá. Többször előfordult, hogy ismert, klasszikus magyar népmesének (Égigérő fa, Nap és Hold kiszabadítása) az ő szájából való előadására, újraköltésére lettünk volna kíváncsiak. Ilyenkor mindig azt mondta, hogy ezek már könyvben is benne vannak. Olvasta is őket. Ilyeneket tehát nem mesélt, csak amit a maga fülével hallott, illetőleg ő „komponált" össze. Jellemző, hogy a klasszikusnak mondható, ünnepélyes mesekezdet — hol volt, hol nem volt — a maga költői túlzásaival és a hasonló vőfélyes befejezést hiába kerestük nála. Nyilvánvalóan már a rádió hatása, hogy helyettük nyomban a hallgatósághoz fordult és azonnal belevágott a mesébe. Csak alig-alig, inkább foszlányokban bukkannak föl nála a megszokott meseformulák (hol jársz, hol kelsz?; köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál) a hármas tagolódás, illetőleg fokozás, és több efféle. Összemossa őket az előadás hatalmas sodrása. Feltűnő az is, hogy meséit, boszorkánytörténeteit az idő- és térbeli messzeség és határtalanság tisztelete mellett is milyen szívesen köti szülőföldjéhez, a maga korához, sőt a saját személyéhez. Hőseinek nevét hirtelenében, egész ötletszerűen választja meg, sokszor valami urasnak érzett név (Álmos^ Ákos, Emma, Ildikó) után. Tombácz János mesemondás közben (Juhász Antal fölvétele) 482