Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

Emlékezik rá, hogy apró gyermekkorában édesanyjától hallott először meseszerű okulásul mondott kis történeteket. Már tudatosan emlegeti Sárkány János elaggott juhászembert, Rúzsa Sándor egykori barátját. Sűrűn megfordult Tombáczék hajlékában, ahol meg is vendégelték. Ezért mintegy hálából a gyerekhadnak mesével kedveskedett. Mondogatta, hogy már az iskolában, óraközi szünetekben, illetőleg nyáridőben pásztorgyerek korában mesélgetett köréje sereglett társainak. Az első világháború idején már napszámba járt: szőlőmunkát végzett, aratott. Itt az idősebbek is fölfigyeltek rá. A kicsiknek szürkén, feléből-harmadából elmondott meséit öregebbeknek szépen kikerekítve adta elő, és így hamarosan a felnőttek is őt kívánták hallgatni. Mesélni szokott kórházi, klinikai betegágyán is. A kórteremnek különböző tájakról, más-más társadalmi környezetből származó betegei, sőt a ráérő ápolónők is várták az estét, hogy megszólaljon. „Megkérdeztük tőle: meséi miként születnek?" (Tombácz János és a Szerző; Juhász Antal felvétele, 1964) Egyszer megkérdeztük tőle, hogy meséi miként születnek, támadnak a fejében. Elmondta, hogy nem mindig alszik el egyhamar. Olykor éjszaka is hirtelen fölébred és nem jön álom a szemére. Ilyenkor eszébe jut valami mesei ötlet és utána már könynyen jön a többi. Hasonlata szerint amint tavasszal az embör hozzáfog a munkájához, már előre bölcsen tudja, hogy őszig mi fog történni, mint kell neki helytállnia. Mondanivalóját előtte való éjszaka is átgondolta, amikor bennünket várt. Többször is előfordult azonban, hogy azonnal, minden különös belső készület nélkül belefogott egyegy hirtelen eszébejutó mese elmondásába. Főleg ha már az egyiket befejezte, de még volt idő másikhoz is. 31* 483