Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

JÁTÉK, JÁTÉKSZER VILÁGI ÉS LITURGIKUS, REKORDÁCIÓS EREDET A szegedi paraszti játékok, játékszerek kis monográfiát érdemelnének. Legnagyobb részük már a múlté. Fiúgyerekeknél szinte mindent kiszorított a futball. Az újabb óvodai és iskolai játékok már nem épültek bele a helyi hagyományba. Ezért különösen nagy Kálmány és Kovács János közléseinek értéke. Gyermekkori élményeinkből mi is merítettünk, de ezek már inkább csak kiegészítések. Egyedül Tápéról sikerült néhány leíratlan játékot megörökítenünk. A paraszti játékmuzsikáról a népi hangszereknél szólunk. A játékok egy része egyházi, illetőleg liturgikus eredetű és az esztendő ünnepeihez, időszakaihoz fűződik. Ilyenek a betlehemözés, lucázás, kántálás, angyali vigasság, jánosolás, ódéricsolás, újévköszöntés, háromkirályjáték, farsangkeresés, húshagyói fölvonulás, gergelyjárás, pancilusozás, nagyszombati kolomprázás, húsvéti tojáskoccantás, locsolkodás, pünkösdölés, szentiváni tüzugrás és almakéregetés. Ezekről a megfelelő ünnepek hagyományvilágánál szóltunk bővebben. A múlt században még legények is játszották őket, majd leszorultak a gyermekek világába. Manapság már csak tengenek, vagy már el is haltak. A pünkösdölés kivételével legények, fiúgyermekek járták, ami föltétlenül rekordációs, azaz ünnepköszöntő eredetre vall. Kiolvasás A legtöbb játékot a résztvevők sorrendjének megállapítására a kiolvasás előzi meg. Célszerűbbnek látszott, hogy erről a népnyelvi hagyományok között emlékezzünk meg. A sorrend tisztázása érdekében olykor fogtak is. Ez abban állott, hogy az egyik gyerek vagy egy botot fogott függőlegesen a kezébe, vagy pedig egy közelben talált fiatal fa törzsét markolta át. A többiek pedig egymás után szorosan markoltak, amíg a bot felső végéhez, vagy a fa előre kijelölt részéhez nem jutottak. Innen aztán a kiolvasó minden gyerekre, pontosabban markára egyet szótagolva állapította meg a kellő sorrendet, illetőleg föladatot. A fölsővárosi dólézó gyerekek körében úgy fogtak, hogy a dólébotot, dólépálcát körbenállva függőlegesen egymásközt dobálták. Ahol az utolsó elkapta a bot derekát, ott megmarkolta. A többi is rámarkolt, és fölfelé egymás után fogott. Akinek marka legfölül került, az lett az embörszám, vagyis a játékkezdő. 45