Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

Mögen elmöntek ëgy darabon. Aszongya Pétör: Uram, Teremtőm, gyógyítsd mög annak az asszonynak a mejjit! Látod, hogy egész éccaka jajgatott. Akkor aszonta Jézus: Pétör, eredj vissza! Mondjad néki: engödelmes gazda, engödetlen gazdasszony: gyékényágy, kűpárna, istenmondta szó. Azonnal mögtért a fájdalom. A magzat eválasztása, vagyis a csecsemő szoptatásának befejezése Tápén régebben úgy történt, hogy az anya mellét — sokszor urának gatyamadzagával — elkötötték, a gyereket pedig egy-két napra másnak gondviselésére bízták.

63 Ha a csecs után nyűgösködött, akkor a mellhez kefét tettek, vagy vízben feloldott fekete árussal (festékfajta) kenték be. Ennek keserű az íze. Azelőtt nem volt cucli, tápaiasan csalóka, dudika. A nagyobbacska gyerek, aki a kicsire vigyázott, anyja távollétében cucát rágott. Rágtak kenyeret cukorral, fehér ruhába kötötték, s a gyerek szájába rakták. Ezt szívta, amíg el nem aludt. A végét olykor odaerősítették a bölcső oldalához, hogy ne essék a földre, ha kiesik a baba szájából. A parasztgyerek pihenőhelye még századunk elején is a virágosra festett bőcső volt. Egy szólás is fűződik hozzá: minek idétlen gyerőknek a bőcső, azaz kár előre tervezgetnünk, mert csalódás érhet bennünket. Fokhagymát szoktak beletenni, amikor a gyereket legelőször fektetik bele. Üres bölcsőt nem jó ringatni, mert meghal, aki benne szokott feküdni. A kislány bölcsőjébe babát, orsót, a kisfiúéba pedig szerszámot kell tenni. A gyerek bölcsőjébe régebben fokhagymát raktak, hogy a gonoszok ne háborgassák. A bőcsőgomb a bölcső kiálló faragványa. A bőcsőmadzag erős zsinór, amellyel a bölcsőben fekvő gyereket lekötötték, hogy ki ne essék belőle. Ez úgy történt, hogy a madzagot hálószerűén a bölcső oldalainak felső részén lévő fogazathoz fűzték. Megesett lányt énekelt meg a szajáni nóta: Pántlikám eladom, Bőcsőmadzagra szánom. Egy-egy bölcső sok gyereket, sőt nemzedékeket kiszolgált. A régi szegedi családokban sem volt ritka a nyolc-tíz, olykor esetleg az apának egymásután következő több házasságából tizenöt-tizenhat gyerek sem. Mint öregek máig mondogatják : ha a jó Isten bárányt ád, mezőt is ád. Más : pohárbul, gyerökbül sosincs ölég a háznál. Odaadó gond a kicsi tisztántartása. Régebben különösen vigyáztak, hogy a pëlënka ne jusson rontókezekbe. így a száradásra kitett pelenkát nem szabad megázni hagyni, mert a gyerek szeplős lesz. Ezért már a borulás kezdetén le szokták szedni a kötélről. Nem szabad éjszakára kint hagyni, mert a gverek nem tud aludni. Ha a gyerek pelenkáját elviszik, egyszersmind a nyugalmát is elrabolják. Általános hiedelem manapság is, hogy szombati napon ki kell sütnie rövid időre is a napnak, mert különben a kis Jézus pelenkája nem száradna meg, amelyet Mária ilyenkor szokott kiteríteni. Tápaiak szerint, ha az anya pelenkával törli meg a fiúcsecsemő arcát, akkor felnövekedvén nem kap lányt, azaz feleséget. A pólya, öregek ajkán póha kötőszalagának színe kisfiúknál kék, lánynál pedig piros. A tápaiak, gyeviek a gyerek dunnakötőjébe gonoszűző célzattal egészen az avatásig olvasót szoktak rejteni, rákötni. Sajátos hiedelmek és hagyományok éltek, részben még most is fűződnek a dajkáláshoz, a talpraállás, járás, beszéd első kísérleteihez. A dajkálás az édesanya munkája, elfoglaltsága miatt sokszor a nagyanya dolga. Nem véletlen tehát, hogy a gyerek régebben egész életén át dajkám néven is szólította. Ringató, altató szavaiból csak néhányat idézünk: Aludjál el, csicsikálj el, bújj, bújj, Gyün a zsidó, mingyá ëvisz, bújj, bújj. Kisded Jézus elaltassa, Szűz Mária, Jézus anyja fővérassza. 63 Győrffy Györgyné gyűjtése. 42