Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)
mindazáltal bizonyos okokra nézve pro hinc et nunc (itt és most) 12 forintokra büntettetik, és oly föltétellel, hogy egy hét alatt letegye. Másként 100 pálcával megverettetik. És ha többször az istentelen nyelvesk édesben és káromkodásában tapasztaltatik, az ura hátára kötöztetvén hóhér által kicsapattatik. 11 Máshol már utaltunk rá, hogy azt a halászt, akinek száján a vízen káromkodás csúszott ki, kirakták a ladikból és erre az alkalomra kizárták a halászatból, tehát a részesedésből is. Idéztük azt a régi hajós rendszabást is, amelynek értelmében a hajóra káromkodós természetű legényeket nem szabad fogadni. Szómágiás hátterű az is, hogy a villámlásnak az ősi magyar istennyila helyett egyszerűen nyila az alsóvárosi, tanyai neve: lecsapott a nyila. E szemlélet szerint ugyanis Istennek neve hallatára eszébe juthat, hogy méltó haragjában többször lesújtson földi bűnös gyermekeire. A csirkéket, galambokat pusztító kányának pétör a tápai neve. El akarják ugyanis kerülni, hogy igazi nevének kimondásával odaidézzék. A hajdani tápai halászok a veszedelmes tiszai örvényt Szent Pétör vize körülírással illették, hogy ezzel csillapítsák. Hallatlanná veszik, ha valaki arról beszél, hogy náthás. Az átragadást ezzel a kijelentéssel kell elhárítani : a mi kemöncénk is abba repedt mög. Az asszonyon rajta van, de azt retteg kimondani, hogy a tisztulás. A kereszteletlen gyereket nem emlegetik leendő nevén, mert a gonoszlélek meghallgatja és még ideje lehet a megrontására. Éppen ezért régebben Nemtudomka néven nevezgették. A kisgyermeket szívesen illetik gyöngéden ócsárló jelzővel, te csúnya, te kis förtelmes, Tápén még így is : te kis szemét, hogy a halál, betegség messzire elkerülje, ne találja érdemesnek arra, hogy meglátogassa. A magyar parasztembernek Szegeden is, máshol is házacskája, tehénkéje, fődecskéje van, hogy ezzel a már szerénykedéssé kopott, mágikus eredetű kicsinyítéssel a gonoszok kártevő érdeklődését távol tartsa. A szó mágikus erejébe vetett hit különös teljességben a ráimádkozás, ráolvasás hagyományában élt. Régi szemléletű népünk a kárt, bajt, betegséget szellemi valaminek, a gonosz művének érzi, amelyre rá lehet parancsolni, távozásra kényszeríteni. A ráimádkozások szövegében legtöbbször biblikus képzetek is megcsillannak, ami egyrészt azt bizonyítja, hogy ősi gyakorlat alakult át, keresztény elemekkel gazdagodott, másfelől pedig a középkori liturgia gazdag egzorcizmuskészlete sokszor kövült meg a néphagyományban. Egyébként az egyházi gyakorlatban is különleges nyelvhasználat, szinte külön rituális nyelvezet alakult ki. Az imádság, vallásos ének nyelve általában nem azonos a szegedi tájszólás hangzásával: részben régieskedő, részben közeláll a művelt köznyelvhez. Ez bizonyára hatása a Káldi-féle biblia dunántúli táj szólásának, illetőleg más vidékről való papok irodalmias nyelvhasználatának. Űgy tűnik föl, mintha népünk imádkozó szavait ilyenformán ünneplőbe öltöztetné, hogy így hite szerint magasztalása, könyörgése annál méltóbban jelenhessen meg Ura előtt. így nem hangzik tájszólásban az evés előtti ismeretes imádság : Mindeneknek szemei Tebenned bíznak Úristen. Vagy énekben: Bemegyek szent templomodba. A beszédnek ezt a kettősségét máshol is megfigyelhetjük. Sajátságos dolog ugyan is, hogy a nép más tájról származó ember, úrféle beszédmódját, pontosan, „urasán," bár enyhe gúnnyal adja vissza. Mindebben még nem volna baj, hiszen a nyelv ünneplő készsége, illetőleg játékos kedve nyilatkozik meg benne. Sokkal fájdalmasabb azonban az iskola, a hírközlés munkája és hatása. Az ebből származó kettősség a művelt, helyesebben félművelt közszellem kényszerítő hatására oda fajul, hogy paraszti anyanyelvét a fiatalja kerüli. 11 Tápay Szabó G. 59. 411