Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

A SZÁLLÁSKERESÉS az újabb évtizedekben terjedt el vallásos ponyvairodalmi ösztönzésekre a jámborabb asszonynép körében Alsóvároson, Tápén, Szőregen, tanyákon és bizonyára más helyeken is. Szövegei : énekei és imádságai kántori eredetre vallanak, dallamviláguk azonban népi.

9 A szokásba itt-ott régi hagyományok is felszívódtak. A hagyomány lényege, hogy a szálláskereső Szent Család tiszteletére kilenc család összeáll, hogy december 15-től karácsony estéig naponta fölváltva a Szent Családnak, illetőleg az ezt ábrázoló képnek szállást adjanak. Esténként ájtatoskodni szokott a család és szomszédság előtte. A képet a tisztaszoba fő helyére állítják, meggyújtják előtte a mécsest. Ez mindaddig ott ég, amíg a képet másik családhoz nem viszik. A házbeliek napközben is föl-fölkeresik a képet, hogy rövid fohászkodással üdvözöljék. Másnap aztán ünnepélyes menetben más házhoz kerül. Az ájtatosság befejeztével a kép rendesen valamijámbor lélekhez jut, aki jövő adventig vigyáz rá. Végül egy sokgyermekes szegény családot ajándékoznak meg. MIKLÓS (dec. 6.) ünnepe a legrégibb szegedi jeles napok közé tartozik, bár ősibb helyi hagyományai sajnos nem ismeretesek. Csak a legújabb történelmi kutatások derítették ki, hogy Felsővároson a tatárjárás előtt Szent Miklós tiszteletére bencés apátság virágzott.

10 Már most tudjuk, hogy Miklós püspök a középkorban részben a vízenjárók, részben pedig a kereskedők, továbbá a deákok védőszentje volt. Ismerve a középkor világát, a patrónus megválasztása már Szeged víziközlekedésének, kereskedelmének egykorú fejlettségére vall.

11 Az apátság a tatárjárás után nem támad föl. A XIV. században azonban a dominikánusok (1318) majd a török hódoltság után a minoriták ugyanazon a helyen, ugyanannak a Miklós püspöknek tiszteletére szentelik templomukat, ami a szegedi kultusz páratlan szívósságát tanúsítja. A templom régebbi barokk főoltárképe Miklóst a hajósok pártfogójaként ábrázolja. A kapu faragása pedig, a három arannyal telt zacskóval az adakozó, nagylelkű szentet állítja a hívek elé. Elképzelhetetlen, hogy más vidékek, főleg pedig a legtöbb európai ország igen gazdag Miklóshagyományaihoz hasonlóan Szeged népének is ne lettek volna hasonló hiedelmei. Ezek azonban az idők folyamán mind elsorvadtak, följegyzetlenek maradtak. Jellemző az is, hogy a búcsú napja már nem vált a barokk újjászületéskor népünneppé, mint más szegedi templomoknál láthatjuk. Ennek nyilvánvalóan az a magyarázata, hogy a vízenjáróknak új védőszentjük támadt Nepomuki Szent János személyében. A szegedi gyerekektől is várvavárt Mikulás hagyományvilága országszerte újabb eredetű. Osztrák-cseh példára a múlt században vált általánossá. Elsősorban a bevándorló céhes polgárság terjesztette el hazánkban. Ma már csak töredékei élnek: a gyerekek fényesre tisztított cipőjüket Mikulás estéjén Szegeden is kirakják az ablakba és reggel ajándékot találnak benne. Az utcákon itt-ott feltűnő Mikulás-figurák manapság a játékboltok és cukorkaüzletek emberei. A múlt század derekán azonban a szegedi szokás épebb volt, és még őrzött valamit a középkori Miklós-játékok atmoszférájából. „Szép azt a Mikulást látni — írja

12 Varga János — hosszú fehér ruhában, széles szürke szakállal, fehér hajjal, lánccal, elől-hátul lelógó, misemondó aranyos ruhában. A nyelve egy rőfnyire kilóg. Aki ettől meg nem ijed, megijedhet attól a sok nyírfa-virgácstól, amit az ölében hord. Hogyne félne tőle a rossz, szófogadatlan fiú, mikor a jó gyermekek is ugyancsak reszketve merik nézni, pedig az ő számukra is van egy garaboly a Mikulás karján, tele mindenféle jó dolgokkal." 9 Szövege, dallama Eckerdt László följegyzésében. Jeles napok. A Magyar Népzene Tára. II. Budapest 1953, 385-388. 10 Győrffy Gy., Az Árpádkori Magyarország. 1,902. 11 Ünnepi kalendárium 1,

27. 12 Varga /., Adventi dolgok a népéletből. Mikulás. VU. 1867. 219