Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

tekint az asztal mögül. Úgy mondatik, hogy ez úgy van, hogy mikor valaki így ül előtte, a háta mögött összes halottai megjelennek, s a csépai ember azokat sorról-sorra látja. Látja, hogy milyen sorsban vannak, látja korukat, hajuk színét, és annyira látja őket, hogy bizonyos esetekben a haláleset módját is meg tudja mondani..." Engi Tüdő Vince A Grynaeus Tamástól megörökített paraszti hagyomány szerint Engi Tüdő Vince (+ 1922) is látta a halottakat, álmodott velük. Azt parancsolta, hogy a gyászoló atyafiság fehér koszorút kössön, ezt vigyék el neki. Ott volt nála kilenc napig, rá is imádkozott. A megadott napon az érdeklődő rokonokat a kerítésen kívül küldte. Ezek látták, hogy fekete pár lótól húzott fekete kocsin négy hatalmas fekete, másvilági ember ment be a tanyába. Vince bácsi sorra mind a néggyel megküzdött, kemény viaskodásban győzte le őket. Utána beszélt a halott sorsáról. Ha még szenvedett, akkor a szabadulásáért imádságot, misét, szegényeknek, koldusoknak alamizsnát rendelt. Azt is mondják, hogy egy elhalt, templomkerülő rendőr feleségét azzal vigasztalta, hogy az ura mégis megüdvözült, mert egyszer útközben egy állapotos asszonyt fölvett a kocsijára és ez hálálkodva mondta neki : áldja mög a Jóisten ! Szélpál István halála után lovai végképpen nem akartak bemenni az istállóba. Ott korholtak este az ajtóban. Vince bácsi a koszorúvivő rokonoknak azt mondta, hogy a gazda lelke ott szenved az istállóajtóban. Megnyugszik, ha hét terhöt visznek, vagyis hét alkalommal adnak alamizsnát egy földhözragadt szegénynek. A lelei asszony 1943-ban halt meg hatvanadik életéve körül Püspökiele (ma Maroslele) halottlátója, Fehérné Bödő Róza. Több gyermekes, hívő katolikus parasztasszony. Mint később mondogatta, még menyecske korában a nagyobb ünnepek előtt mindig elfeketedett a teste. Nem tudta a dolgot mire vélni, de egyszer olyan sugallatot hallott, hogy 35 éves korában valami nagy történik majd vele. így is lett. Éppen a konyhában beszélgetett egy asszonnyal, amikor angyal jelent meg neki. Az asszony csak a szavát hallotta, ő azonban látta is. Fölsóhajtott: édös Istenöm, hunnan is érdemöltem ezt? Az angyal így szólt: „Istentől posta jött hozzád!" Közölte vele, hogy az Úr a léleklátásra választotta ki. Rozália tiltakozni próbált, mert félt a meghurcoltatásoktól, börtöntől. Végül mégis megadta magát a személyes sorsának. Ettől kezdve meg tudta mondani, hogy a holt lelkek hova jutottak. Grynaeus Tamás Palika Örzse híres tápai énekesasszonytól így hallotta és jegyezte föl Rozália választottságának történetét. Szegény hadiözvegy volt, öt gyermekkel maradt el az urától. Sokat kellett dolgoznia. Egyszer éppen kint kapált a földön, amikor délben Úrangyalára harangoztak. Kapájára támaszkodva az imádságot el is végezte, amikor odaállott elébe egy fényes alak. Se nem fölleg, se nem ember. Abból jött a hang: „dicsértessék a Jézus Krisztus! Elvégezted fiam? El. Kérlek az Úr Jézus meg a Boldogságos Szűz Mária nagy nevére: elvállalod-e, hogy segíts a tisztítótűzben szenvedő lelkeken? Az asszony megijedt: jaj, én semmi se vagyok! Féltében elszaladt szegény haza. Bent a házban fényesség tündöklött a falon. Odament a bölcsőhöz, hogy kicsijét megszoptassa. Most olyan szépnek látta, mint a Kis Jézust. Nem mert odamenni hozzá. Erre a fényes alak újra megszólalt: „tudom, hogy gyönge teremtése vagy az Úrnak, de majd ád hozzá erőt, hogy a lelkeken segíthess." Róza megijedt, nem szólt egy szót sem. Kiment a szobából, jajgatva kereste az édesanyját: „jaj édösanyám, jöjjön kend be, nézze meg a gyereket, meg a fényességet." Ő azonban nem látott semmit, mert nem volt rá méltó. Róza ismét hallotta a hangot : „vállald el, az Isten ad hozzá erőt. A lelkek szabadítására vagy kiválasztva." Mentegetődzött: Nagy szegénységben kell a gyermekeit nevelnie, „Isten mindenhez ád erőt" — volt a szigorú felelet. Most már elvállalta. Egyszerre olyan lett minden tagja, hogy át lehetett látni rajta. Édesanyja azt hitte, hogy megzavarodott, amikor elmondta, hogy mi történt vele. Ahogy kilépett az udvarra, látja ám, hogy a kapun ezer meg ezer lélek tülekedik befelé, elől édesapja. Mozogni se lehetett közöttük. Valamennyi összetett kézzel könyörgött hozzá: „segíts rajtunk, segíts rajtunk!" Visszament a szobába, a fényesség még mindig ott ragyogott. Kérdezte tőle: „mondod-e még, hogy nem szánod a szenvedőket?" Édesapjára gondolt, és most már mindent elvállalt. Az а/ényös valami így búcsúzott tőle: „Az Úr hatalma legyen veled, A Boldogságos Szűz Mária őrizzen meg Téged, Szent Mihály arkangyal vezérelje ügyedet." 210