Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)
A régi céhélet, illetőleg vallási társulatok — mint Alsóvároson a Szent Antal, Szent József,, továbbá az Olvasós Társulat — hagyományrendjéhez tartozott az elhunyt tagokat illető végtiszteletadás, zászlóval, olykor fáklyásmenetben való felvonulás. Eredetileg az efféle társulatokat éppen ez a belső szükségérzés hozta létre, hogy a léleknek odaát legyenek szószólói: részben a társulat szent, annyiszor megtisztelt patrónusa, réázben még élő társai álljanak helyt érette. Alsóvároson a fáklyásokat máig lehetőleg olyan tagokból válogatják össze, akiknek Antal vagy József a keresztnevük. Szeretetszolgálatukért a hozzátartozóktól egy-egy szál gyertyát, régebben még fehér kendőt is kaptak emlékezésül. Asszonytag végtisztességén a fáklyát olvasótársulati asszonyok viszik. A társulati férfihalott torára sohasem volt szokás az élő tagokat meghívni. Ezek maguk külön gyülekeztek, gyülekeznek saját költségükön valamelyik rendesebb bormérésben csöndes áldomásra, borozgatásra. így gyászolták meg a felsővárosi vízimolnárok is elhunyt társukat. Boruk mellé azért a halottas házból küldeni szoktak túrót, kenyeret. Megtörténik, hogy a társulati tiszteletadást nemtagok is kívánják. Kérésük elől manapság sem zárkóznak el. Ilyenkor azonban a halott atyafiságától az áldomásra siratópéz dukál nekik. Ez manapság 200-300 forint, de adása mégsem kötelező föltétlenül. Jellemző, hogy ez a régi kultikus-közösségi szellem laikus társadalmi formában a legújabb időkig élt a népkörök, temetkezési egyesületek tiszteletadásában is, de a szakrális tartalom már természetesen elhalványult bennük. A színes, ünnepélyesnek ható külsőségek mégis a megillető keretbe foglalták a halál kozmikus titkát, és így évszázados, megszentelt hagyományok életét hosszabbították meg. A szegedi egyszerű nép az első világháborút megelőző évtizedekben, különösen a hajósegylet néven emlegetett Szegedi Önsegélyző Hajósegyletbe lépett be nagy számmal, amely 1848-ban alakult. Halottastánc A legény-, illetőleg lanyhalott régebbi temetési menetének élén egy lány, illetőleg legény vitte menyegzős hangulatnak megfelelően a szűzpárna néven emlegetett, mirtuszkoszorúval díszített fehér párnácskát. A kíséretében lévő tápai legények és lányok kezében rozmaringszál, amelyet a sírba eresztett koporsóra vetettek. Röszkén a templom Mária-szobrának koronáját szokták levenni és ezt helyezik a szűzpárnára. A halott újkígyósi legény menetében menyasszonyi ruhába öltözött lány fehér párnán tányért visz. Ezen valamikor étel lehetett. Úgy vélik, ha eltörik, a legény elvette volna a lányt feleségül. Temesközben a legényhalott kalapját külön viszik, majd a sírban leborítva a koporsó fölé teszik. Sajátos, napjainkra már kihalt szokás a halottastánc, amely abban az archaikus hiedelemben gyökerezik, hogy a házasulandó sorba serdült halottat ki kell házasítani, el kell lakni a menyegzőjét, mert ehhez személyes joga van. Kálmány följegyzése szerint 18 a múlt század derekán a nem népünkből települt Pécskán az egyházi szertartás után az ifjú halott sírjánál táncolt a fiatalság. Később a papság ostorozó szavaira kultikus táncukat a temető kapujánál, de még a temetőn belül járták el, majd odahaza megülték a lakodalmat. Egy másik múlt századbeli följegyzés szerint Csongrád megyében, ha legény vagy lány halt el, pajtásai megjelentek nemcsak a temetésen, hanem a toron is, ahol táncoltak és daloltak. Nem azért, hogy mulassanak, hanem azért, hogy ellakják az illendő lakodalmat. A verbicaiak szerint azért választanak a halottnak menyasszonyt, hogy a másvilágon legyen párja. Ismeretes volt Tápén, Szőregen, Szajánban is a szomorú tánc. Kálmány még haláltánc néven 19 is emlegeti. A halott lakodalmának még századunkban is voltak Szegváron nyomai. „Ha hozzávesszük — írja Kálmány — hogy a Szegedről származott Szajány lakosai előtt a halál táncz ma sem ismeretlen, azt kell következtetnünk, hogy hajdan a halál táncz Szegeden is szokás volt." 18 Kálmény I, 192 19 Kovács 293; Munkák és napok 327. 201
