Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

kezesek mindig a társadalmi összefüggésekből kiszakítva, a kényszerű negatívumok számbavétele, tehát helyes valóságismeret nélkül történtek. Soha nem esett bennük egy árva szó sem arról, hogy milyen hagyománynak, illetőleg gyakorlatnak örököse, milyen funkcióknak és szükségleteknek hordozója Tüdő Vince. Grynaeus ennek tisztázására, ember és környezet föltárására vállalkozott. Szigo­júan a paraszti utókor élőszavas hagyományaihoz ragaszkodván, munkája egyúttal jelentős néprajzi és orvostörténeti forrás. Előadásában belülről, magából Tüdő Vincé­ből, mint közösségi fenoménból indult ki és lehetőség szerint mindig a népemlékezet­ből jellemzi. Munkája nyomán egy hatalmas parasztszemélyiség összetett alakja bon­takozik ki, amely kivételes szuggesztivitással hordozza magában a szegedi táj francis­kánus színeződésű hagyományait, a hódoltsági vallásosság folklorizálódott marad­ványait, a boszorkányvilág helyi képzetkörét, főképpen pedig az archaikus gyógymó­dok ösztönös ismeretét és alkalmazását. bármit is árt. Egy tápai öregasszony, Nagy Andrásné, Domonkos Viktória lánykorában beteg édes­apját többször kikísérte Tüdő Vincéhez, ott imádkozgattak előtte. Amikor megtudta, hogy a kereszt része nálunk van, fölkeresett és a kárhozattál fenyegetett meg bennünket. 166 ^ Tüdő Vince Alsóvároson született, szüleit nyilván az Árvíz nagy társadalmi mozgalma sodorta ki Do­maszékre. Ők is élték keményen küszködő tanyai sze­gényparasztjaink nehéz életét. Vince 1888-ban meg­nősült, a szintén tanyai Ördög Veronikát vette felesé­gül. Esküvőjük az alsóvárosi templomban volt. Négy holdnyi homokján főleg szőlőt és gyümölcsöt termelt, méhészkedett. Szorgos kortársai rossznéven vették hogy — kijelentése szerint — csak éppen annyit dolgo­zott, amennyi a megélhetéshez szükséges volt. Vallásos buzgalmával már korán kitűnt. Peniten­ciául szigorú, középkorias vezekléseket rótt magára. Megjelent volna neki Szűz Mária és gyógyító erővel ő ajándékozta volna meg. Tanyáján 1900 táján bará­tai segítségével a Boldogasszony tiszteletére vályogból kápolnát épített, amely egy nem jelentéktelen, mintegy két évtizedig tartó rajongó népmozgalom központja lett. Nemcsak a környék magyar parasztsága, hanem délvidéki németek, bunyevácok és szerbek is kereszt alatt zarándokoltak ide. Tüdő Vince kápolnájában szívesen prédikálga­tott, jámbor könyvekből olvasott és végzett külön­böző ájtatosságokat: újhold- és a Szent Anna-kilen­cedet, olvasót, Utániakat. Mindig hangoztatta azon­ban, hogy a templomot, misét, gyónást és áldozás­sem szabad elmulasztani. Gyógyított is. Orvosságot nem adott, csupán imádkozott, kezét a beteg homlokára téve. Súlyosabb betegek hozzátartozóit — írja Grynaeus — arra kérte, hagyják ott nála a beteget, hogy ne kelljen naponként elhozni. Az ilyenekre, minden nap ráimádkozott, ke­resztet vetett rájuk és imádkozókat rendelt melléjük, akik vezekeltek helyette. Ezek részben a beteg hozzá­tartozóiból, részben környékbeli öregasszonyokból, illetőleg a tanyán élő koldus házaspárból teltek ki. A beteget és testi-lelki gondozóit rokonsága látta el éle­lemmel. A szegényebbeket Tüdő Vince a maga költsé­gén ápoltatta. Tanyájának egyik nagyobb szobája több ággyal szolgált a betegeknek, akik kilenc napig tartóz­kodtak e „kórházban". Az egész a középkori ispotá­lyok világát idézi. Kétségtelen, hogy minden korszerűt­A Tüdőköröszt fölirata

Next

/
Oldalképek
Tartalom