Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

vőlegény húzódását: fáj a lába, pihen még, esetleg szomjas, innia kell. Végül mégis el­húzza a menyasszonyt, és szépen ünnepélyesen táncol vele. Ezután a vőfély és a táncmester összefogódzva a koszorúslányokkal táncol. A násznagy elé jutva mindig megemelik a kalapjukat. Majd a koszorúslegényeknek engedi át a lányokat, a végén pedig az egész násznép táncra kerekedik. Ezeket is egyen­ként kérik föl és keresnek táncost a számukra. Ilyenkor a vőlegény testvéreit a meny­asszony másnemű testvéreivel rendelik táncra. Nagyon számontartják, hogy a meny­asszony rokonai ne maradjanak táncos nélkül, mert különben megsértődnének. A tánc végén a lányháló, vagyis a menyasszonyos ház búcsúzkodó vendégeinek marsot húznak. Feltartott kézzel kísérik ki őket a kapuig, előbb azonban üvegeiket megtöltik borral. Ezután szabad a tánc: a vendég most már vacsoráig úgy mulathat, amint kedve tartja. A táncot a tápaiak kérögetős tánc néven is emlegetik a vőfély kikérése, vagyis táncra kérései miatt. A sortáncot máshol vacsora után járják el, az egész hagyományt mégis itt, együtte­sen jellemezzük. Sok helyen már a múlté; összevegyült az újasszony táncával. A sortáncot a múlt században Fölsővároson a vőfély, olykor a násznagy, tánc­mester felszólítására esküvői ruhájában, koszorúval, fátyollal a fején a menyasszony járta el a vőlegény nemzetségének férfitagjaival közvetlenül az urával való visszavonu­lás előtt. Ez volt a kikövetés. A táncot a vőfély kezdeményezte, majd a násznagyhoz fordult: tessék násznagy uram N. N.-t kikövetni! Erre a násznagy a megnevezett férfi nevét kiáltotta, aki pár fordulatot köteles volt a menyasszonnyal eljárni. A kikövetett táncosok pénzzel ajándékozták meg. 45 Ilyenkor más nem táncolhatott. A táncot a vőlegénnyel kezdte, majd ennek apjá­val, fitestvéreivel, egyéb férfirokonaival folytatta a vérségi kapcsolat sorrendjében. Tápén mint láttuk: vőfély, táncmester, vőlegény, apa és a többi. A sortáncnak régebben több jellegzetes kísérő mozzanata is volt. így Fölsővároson a tréfásabb asszonyok ujjaik közé három szál gyertyát vettek, és úgy nézték, hogyan táncol a menyasszony. Magyarázatuk szerint azt vizsgálták, hogy sánta-e. Madarász­tón valamikor sortánc járásakor titokban tűt szúrtak a menyasszony ruhájába, amit illett megtalálnia, és ezért félkezével folyton a ruháját tapogatta. A dudás, aki tudja, hova szúrták, kiabálja : ott, ott, ott, vagy : nincs ott, nincs ott ! Ajándékot is kapott a menyasszonytól ; hogy helyesen kiabálva, nyomra vezesse. Ha aztán megtalálta a tűt, akkor jó varró lesz, ellenkező esetben nem. Szajánban iQ a kisvőféllyel szokott először a menyasszony táncolni, majd a nász­nagytól kérte táncra a vőlegényt, utána pedig az atyafiságot. Aki húzódozik, megfe­nyegeti : tánc vagy lánc! Amíg a sortánc folyik, az öregvőfély, néha mások kezében is gyertya : úgy nézik a táncosok lábát, és megjegyzéseket tesznek a menyasszonyra. Az égő gyertya is mutatja, hogy a sortáncnak eredetileg kultikus jelentősége volt. A múlt század derekán jegyezte föl Debreczeni János, hogy a táncoló menyasszony köré égő gyertyákat raktak. Ehhez hasonlót örökít meg az Ungarischer Simplicissimus: a menyasszony körül a násznagyok fáklyákkal táncolnak. 47 A szokás gonoszűző cél­zata kétségtelen. Eredetileg nyilván szentelt gyertya világított. A sövényházi vőfély felszólítása: Kérőm a tánc tizenhárom, Nagy Jánost a sortáncra vagy láncra ajánlom. 46 Kovács J. 292. 46 Kálmány II, 213. 47 Ipolyi A., Magyar mythológia II, 308. 128

Next

/
Oldalképek
Tartalom