A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-1. (Szeged, 1980)

†Vinkler László: Művészet és mitológia

latairól. Hatvanyolcadik évemet készülök betölteni. Azt hiszem azonban ennyi tapasztalat és megfigyelés feljogosít arra, hogy mindezt írásba foglaljam. Igaz, hogy ez a vallomás nem öleli fel munkásságom teljességét, hiszen beszélgetésünk témája a mitológia. Úgy tűnhet, hogy a portrék sorozata nem tartozik bele ebbe a témakörbe. Úgylehet azonban, hogy az arcképfestésnek is megvan a maga dionysosi aspektusa. Tudunk róla, hogy a dionysos szentélyekben az istent távolléte idején helyettesítő maszkokat állítottak fel, de tudunk arról is, a dionysos kultuszhoz tartozó tragédiák színészei ugyancsak álarcokat viselve léptek fel. Az arckép helyettesítő szerepe nyilvánvaló, bár a tragikus játékok maszkjainak azcn túlmenő funkciójuk is van : nem az egyént, hanem a jellemet szimbolizálják. Az én munkásságomban a portré festésnek, mint egyedi jellemképnek tapasztalatai érvényesültek akkor, amikor jellemábrázolásra törekedtem, anélkül, hogy egy Elektra, egy Antigoné ábrázoláshoz modellt állhatott volna valaki. Ám ideje, hogy ismét László Gyulának adjuk a szót: ,,Azzal kezdettük, hogy ketten kétféle vérmérsékletűek vagyunk. Igen ám, de a művészetben is megvan ennek a két magatartásnak a vetülete, amiről a művészettörténészek nem nagyon tudnak. Például egyazon korban és környezetben élt Dürer és Grünewald. A józan valóságbatapadás és a passió kínszenvedésének átélöje. Vagy Leonardo és Michelangelo vagy Archipenko és Maillol. Nem egy ágú a művészet, nem egyenesvonalú a fejlődése, hanem kétszólamú, s maradjunk eddigi meghatározásunk mellett: dionysosi és apollói. Vinkler László páratlan művészi, formai, lelki érzékenységgel e kettő váltóáramában alakult művésszé, de alaptermészete — úgy érzem — inkább az álomvilág határán formálódó szenvedélyé, Mit tudna erről mondani nekünk: hogyan viszonylik benne a doctus és a mitológicus egymást kizáró dogmája?" Ami a művészettörténet kétágúságát — legalább kétágúságát illeti : egészen bizonyosnak tartom, hogy így van. Leonardo apolloni alkat, Michelangelo dionysosi, aligha kétséges. Dürer azonban nem egyértelmű eset. Benne a részletekbe menő anyaggyűjtő és az apokaliptikus látomások vizionáriusa felváltva is megcsodálható. Grünewald mindig extatikus, még tanulmányszerű rajzai is azok. S hogy a személyiség valóban komplex képződmény, arra Picasso a bizonyíték :ingrés-i klasszicizmusa igazán apollóivá avathatná, — ha egyébként nem lenne olyannyira dionysosi. Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy bennem hogyan kapcsolódik egybe a doctus és a mitológicus?, — a legszívesebben Sokratest hívom segítségül: a pedagógiai Eros mesterét. A tőle fent idézett felosztás szerint az avató papok Dionysoshoz tartoznak. Az avató papok pedig az ősidők tanárai voltak, az avatási szertartások az ősidők iskolái, vizsgái voltak és próbatételei. Aligha tudtam volna művészetoktatásra annyi időt és gondot fordítani, ha abban nem volna semmi dionysosi. A zárszót hadd engedjem át László Gyulának, egyszersmind hálás és baráti köszönetet is mondva apolloni gesztusaiért: célt nem tévesztő kérdéseiért és gyógyító vallatásáért. ,,Ennek a dialógusnak az a hiányossága, hogy szó sem esett benne a művészi megjelenítés magasrendű voltáról, az eszköz kiművelt szépségeiről, a festeni tudás céhbeli rangjáról, hanem csak az úgynevezett tartalomról, pedig tudván tudjuk, hogy egy művészi alkotásnál a megformálás maga is tartalom.'''' 409