A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-1. (Szeged, 1980)

†Vinkler László: Művészet és mitológia

értelemben tagadólag kell válaszolnunk, akkor is, ha a matematikai szerkezeteket az emberi elme jelrendszerének vesszük: hiszen a matematika ott kezdődik ahol a szám elkülönül attól, amit megszámol. Hogy a matematikának is van története, hogy van „stílusa" a matematikai rendszereknek, bizonyára igaz, és hogy ez nem független az általános emberi történelemtől, mindez nem teszi a tudományt művészetté, vagy a művészetet tudománnyá. Sokrates válasza feleletet ad arra is, hogyan állhat meg mítosz és tudomány egymás mellett komplementer rendszerként. Elhárítja a mítosz racionális magyarázatának meddő kísérleteit. A mítosznak és az önismeretnek szembe állítása az én szempontomból sarkalatos kérdés. A modern pszichológia több képviselője, első sorban Jung a mítoszt az önismeret forrásának tekinti. Persze nem a kitalált mondai elemekről van szó, hanem az emberi természetből fakadó ősképek motiváló erejéről. Sokratesben éppen az csodálatos, hogy úgyszólván önmaga ellenére felveti ezt a lehetőséget, amikor az önvizsgálatról beszél. Szinte kijelöli a modern mítoszkutatás irányát — megint csak önmaga ellenére, s éppen ezért különleges hitellel. Hiszen a mi számunkra a mítosz képi világának nem is lehet más értelme, mint az emberi önismeret. És annál inkább az, minél kevésbé tehető fel rólunk, hogy „hiszünk" benne. Ha a kereszténység alapját képező Biblia és az Evangéliumok okozhattak is hitbeli problémát és ezzel politikaiakat a mai embernek, a mitológiával úgy vagyunk, mint a népköltészettel — hiszen nem is más — emberségünk forrásából merítünk, amikor belőle merítünk. így is mondhatnám: a mitológia alakjai az ember „nembeli" lényegének klasszikus modelljei. S hogy miért nem tudom mai emberek mai megjelenési formáiban kifejezni a ma érvényes tartalmakat, annak magyarázata az, hogy a nembeli lényeg kifejezése biztosabban sikerül preformált alakzatokban. Korokon át is érvényes problémákat adekvát módon kifejezni csak maradandó formában lehet. Ez igazolja az akt ábrázolást és az antik lepleket — még Michelangelonál is. Ami engem illet, kortársaim ábrázolását a portréfestésben gyakorolom. Ami azonban a mitológiához jobban kapcsolódik az én munkásságomban, amit most tehát meg kell védenem, nem a portré, hanem a kompozíciók. Mitológiai tárgyú munkáim nem illusztrációk. Vagy a tájélmény következményei, mintegy a táj lelke kíván bennük megszólalni, vagy lelki állapotaim önkéntelen szüleményei, amelyeknek — mint később olykor kiderül — öntudatlan kapcsolatai vannak a hagyományos mitológiai örökséggel. A mítoszban emberi szituációk és relációk fogalmazódtak meg, amelyek aztán példázatossá váltak az emberiség emlékezetében. Ki mondhatná el önmagáról, hogy korának küszöbénél, vagy osztálykorlátainak határánál képes elkezdeni és kiteljesíteni az emberi önismeretet? Olyan művészet, amelyben a közlési indulatok nem pusztán belülről kifelé, nem az elidegenedett személyiség módjára, hanem a személyiség és emberközösség dialógusának körforgásában jelentkeznek, közérthető, preformált képi nyelvet kíván. Ahogyan a beszélt nyelv sem nélkülözheti évezredek távlatait, úgy nem nélkülözheti azt a képzetek nyelve sem. Nem fogadható el az az érv, amely az aktuális műveltségi szint történeti gyökértelenségére apellál. Hiszen mind több történik nálunk könyvkiadásban és színpadon, múzeumi feliratok stb. formájában azért, hogy ez a gyökérzet egészen ne sorvadjon el. Nincs más megoldás az emberiség történelmi kontinuitásának kulturális megtartására és folytatására. Az absztrakció technoid művészete vívmány, de hogy magában véve nem kielégítő, azt Picasso művészetének klasszikus vonulata is bizonyítja. Új mítosz erőltetése éppoly veszélyes lehet, mint új nyelv létrehozása, az eszperantó költészet nem pótolhatja a nemzeti irodalmakat. Magam sem igen vállalkoztam magyar mitológiával való foglalkozásra. A görög mitológia úgyszólván világnyelv, amely azért lehet nemzetközi, mert úgy tűnik, hogy a legsikerültebb, az emberi természetnek legmegfelelőbb. Tendenciája humánus, átnő a görög 397