A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-1. (Szeged, 1980)

†Vinkler László: Művészet és mitológia

tragédia-költészetbe, s vele a katarzis társadalmi problémájának válik forrásává. László Gyula kérdésére tehát azt válaszolom : ami a tudományon alapuló világképet illeti, a tudós alkotása szükségképpen partikuláris, míg a művészi alkotás mindég totális — legalábbis ha remekműről van szó. A dokumentumszerű művészet nem helyettesítheti a lényegében mitikus, azaz „világszerű", az emberi teljességet manifesztáló művészetet. A mitikus személyek ábrázolása ezért nem az elfeledett múltat idézik fel, hanem a felejthetetlent. Nem érzem tehát menekülésnek, ha velük foglalkozom. Az az érdeklődés, amelyet különböző korosztályok, különböző társadalmi rétegek képviselői tanúsítottak, arról győz meg, hogy munkásságomnak aktualitása is van, éppen a mi társadalmi fejlődésünknek jelenlegi szakaszában. Végül, hogy annak, aki képeim lényegébe akarna hatolni, kellene-e az enyémhez hasonló műveltséggel és művészi érzékenységgel rendelkeznie, azt válaszolhatom, hogy végső fokon kellene, de ez minden többrétű művészet esetében így van. A befogadás is, akár az alkotás maga szakadatlan törekvés egy találkozásra, amelyet nem lehet előre kitűzött koordinátákkal meghatározott helyhez, vagy időponthoz rögzíteni. A művészet úgysem igazság, amelyet meg lehet fogalmazni, hanem élet, amely az élők közösségébe von bennünket, akkor is, ha nem egészen értjük. Különböző élőlények között kellene lenni egy titkos kommunikációnak, beleértve a növényeket is — ez lenne igazán dionysosi. Egyébként László Gyula kérdésfeltevése az én mitológémáimra kérdez rá s nem is a mitológiára általában. Nem elhanyagolható mozzanat, ha művészi feldolgozásról van szó. Egyszersmind érezteti a mítoszok képződésének lényeges tulajdonságát: variabilitásukat, sőt egymástól függetlenül keletkezett változatok lényegi rokonságát. Annyit jelent, hogy nem a mítoszok kései, írásbafoglalt meséjének illusztrátorát látja bennem, hanem az emberi pszichének mítoszteremtő tulajdonságát diagnosztizálja művemben. A mítosz mindaddig eleven, amig spontán újratermelődésre képes. Megvallom, magam sem vagyok tisztában olykor, hogy szürreális álmodozás, a tudat kontrolljának felfüggesztése hozott-e létre egy-egy mitikus mozzanatot, vagy műveltségi emléktöredékek tudat alá süllyedt anyaga szerveződött-e újra a magam személyes létélményének nyomása alatt? Gyakori eset, hogy motivációim művészi cselekvést váltanak ki, anélkül, hogy tematikus feltevéseim lennének. Előfordul, hogy megjelenik a motívum, anélkül, hogy mindjárt sikerülne azonosítanom benne az ismert mitologémát. Előfordult, hogy más helyesebben látta meg az összefüggést, mint én magam. Előfordult, hogy magam jöttem rá, hogy az egyik mitologéma átcsúszott a másikba. Ez történt a Zeusz és Európa sorozat egyik variánsával: később vettem észre, hogy jobban megfelel Zeus és Semelé tragikus szerelmi történetének, s hogy úgy mondjam: dionysosi szférákhoz rokonul.

9 A szereplő alakok szétszaggatása egy megtöbbszörözött tér optikájában eléggé bizonyítja ezt. A képzelettől megtöbbszörözött jelenet más dimenziókba helyezi a történetet, az ismétlődésben az idő veszít konkrétságából, ott lebeg az aktualitásban megszűnő és újra keletkező lét lüktetése felett. Azt hiszem, a discontinuumnak és continuumnak ez a kibogozhatatlan szövedéke megfelel a mitikus atmoszférának, különösen pedig a dionysosi elvnek. Aki a Dionysos-mondákat ismeri, tudja, milyen fontos elemei a halál és az újraszületés mozzanatai annak. A szétszaggatás és egybe varázsolás megtalálható az egyiptomi Osiris 9 Semelé szintúgy Zeus szerelme, mint Európa, csakhogy Héra cselvetésének lesz áldozta. Héra rábeszéli a Dionysosszal viselős Semelét, hogy kérje meg Zeust, jöjjön hozzá valódi istenalakban. Semelé életével fizet. Hamuvá égő testéből Zeus kimenti a kis Dionysost és a saját combjában hordja ki. Nem véletlen, hogy nálam az Európa téma észrevétlen Semelévé lényegül át. 398