A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-1. (Szeged, 1980)

Zombori István: Idegen népek – magyar emberek. Ács Gedeon naplójának néprajzi és földrajzi vonatkozásai

(Falusi humor) „Nincs semmi a világon, mit annyira szeretnék, mint a túrós bélest! monda egy kövér falusi Iibácska, imádója pedig nagyot sóhajtott és felelvén szóla: „Ó ,bárcsak túrós béles lennék!" Zsuzsika e furcsa óhajtásra elmeresztette szemeit s azután ártatlan mosollyal nézvén imádójának ábrándos szemeibe kérdezte: „De ha aztán megenném Önt, mi lenne önből?" Helyes! Zsuzsanna! — „Ha lehetne, szeretnék virággá változni, még pedig jácinttá; — hát Ön?...kérdezé egy szüzecske. „Nem bánom én, bármi lennék — felele udvarlója — „Csak hogy ültethetnének önnel egy ágyba!" (9:27). Lisztlopó Ma beszélgetés közben egy furcsa esemény jutott eszembe, mellyen hajdanában nagyott kacagtam. Mentem gőzösön Eszékről Pestre s az első napon az első helyen igen kevés utas volt ; három fiatal somogyi, kik csaknem mindig kártyáztak a födözeten ; három szép ifjú hölgy — egyik menyecske — hajói emlékszem Pécsről, a B. Prandan (?) családból; s rajtam kívül még tán pár egyén. Midőn Mohács táján jártunk, reggel én unalomból a gőzös gépezetét nézegettem a födözetről s a három hölgy mellém jött és a szép menyecske — alkalmasint csak mert unta magát s óhajtott valakivel beszélgetni — mellém jött s kérte magyarázzam nekik a gépezetet. Mondám, hogy ahhoz én sem értek. Míg beszélgettünk, néhány malom mellett mentünk el, s némelyikből a molnár dühösen fenyegetőzött felénk öklével, vagy káromkodott s egy épen puskát is fogott ránk. Ezt a menyecske bámulta s kérdezett, tudom-e mi bőszíti fel a molnárokat? — „Azon három fiatal ember" — felelém, a somogyiakra mutatva: — valahányszor malom mellett megyünk-el, kalapját leveszi s úgy tesz mintha abba öklével valamit tömködne, s a molnár tudja mit jelent a pantomim s hogy őt lisztlopónak csúfolják." — Közeledtünk ismét egy malomhoz s a menyecske mosolyogva figyelmeztetett, lessük-meg miként fog a molnár dühöngeni. A malomhoz oly közel mentünk, hogy a molnárnak, ki ajtajában állt, már csak ezért is oka volt bosszankodnia. A három somogyi keményen gyúrta a képzelt lisztet, de a molnár kurta üngében s lisztes gatyájában erre hederíteni sem látszott s gondtalanul füstölt a kurta szárú pipából. Azonban, mikor épen szemközt voltunk vele, hirtelen megfordult, egyet rántott a madzagon, gatyáját letolta s meztelen ülepét felénk dőlesztette. A három szép hölgy, ki feszült várakozással leste mi fog történni, olyast látván, mit nem is gyanított, pirulva kotródott le a lépcsőkön s nem láttam többé őket, míg Baja alá nem érkeztünk a Sugovicán. A liszt lopó keményen rajok ijesztett! (12:25) Régi magyar egyházi szokás Négy öreganyám volt, s ezek egyikétől hallottam, hogy az ő leány korában még szokás volt baranyai református faluban, hogy midőn vasárnap templomra harangoztak, a falu kis végéről a szélszélső házak lakosai indultak s ünnepélyes lassúsággal ballagtak a templom felé sorban, elül a gyermekek, aztán az asszonyok, utánuk a legények s hátul az öregek. Minden utca ajtónál kün állva várta őket a család és hozzájok csatlakozott. így haladt a folyton növekedő menet a templomig, harsányan énekelve a régi éneket: El-bemegyünk nagy örömmel, Felséges Isten, A te szentidnek gyülekezetébe, A te templomodba, Felséges atya isten! 10 A templom előtt összeért a falu két végéről jövő két csapat s rákezdte a XV-ik vagy XXIV-ik zsoltárt s annak harsogása alatt párosával ballagott be a nép a templomba. Gyönyörű régi szokás, kár hogy ki ment divatból. (9:287) (A legény a népdalokban) — A legény népdalainkban, mint az életben, nyalka, kevély, kényes, rátartós, hetyke stb. A kevélység valamennyis árnyalatára bőven van legényünk, de nem-kényes, nem rátartós tán egysincs. Igen szeretem nézegetni őket dalainkban. Ott van р. о. a kállai legény. „A kállai utca ki van festve Sétálnak kevélyen, mint a páva; Teli van legénnyel minden estve Csak úgy mosolyognak a leányra." Egyik legkülönb legény a faluban, a „még a szóga bérót is megszólétja", mivel, hogy van „vagy háromszáz foréntja, s piros bőrből van a pigyullárosa." Másik lesi, mikor a kislány visz a vizet, s azt hiszi, azt olyankor a szerelem hidege leli, még pedig ő érte, mert úgymond „Egyet kettőt kacsintok reája s mindjárt csókra mosolyog a szája. S minél jobban kacsintok reája, Annál jobb ban mosolyog a szája." Nem is csoda, mert a magyar legény a kacsintáshoz mesterileg ért. Egyik állítja, hogy ha ő rózsájának szemét meg pillantaná, azt „egyszeriben teli kacsintaná. De a másik 10 A kéziratban is folyamatosan írva található az eredetileg nyilván sorokra tagolt ének. 224