A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-1. (Szeged, 1980)

Téglásy Imre: A hungarus-tudat kifejeződése Fiala Jakab „Szegedies” című epüllionjában

Az ördög helyett Fiala a már Mátyás udvarában is népszerűsített szkíta elődöt, Herkulest mutatja fel ősként, majd ezután fogalmazza meg a maga hungarus álláspontját: „...a szkita birodalomnak az volt a törvénye, hogy a háborúban kimagasló szkíta nemzeteket saját, megkülönböztető melléknevüktől függetlenül egyaránt szkítáknak hívják."

21 Míg Lisznyainál a meghatározási szándék mélyén az „igazi" magyar etnikum elkülönítésének igénye munkált s ennek érdekében állította egymással szembe a Hunnus Avares és a Hunnus Hungaricus fogalmakat, addig Fiaiánál a nemzeti jegyek szándékos elkenése figyelhető meg. Lisznyai a koranemzeti fejlődés jegyében már a nemzeti definiálásán fáradozik, Fiala még a hungarus tudat alapján áll és a közös vonásokat emeli ki. Fiala eposza latinul íródott. A latin kiválóan alkalmas a soknemzetiségű birodalom lakóinak közös érintkezésére a maga semleges jellege miatt. A magát SlavoHungarusnak író Fiala önmegjelölése is tanulságos. Hungarusnak tekinti magát, de ugyanakkor oda kell tennie a szlovák származásra utaló jelzőt is. Hungarus volta jegyében nyúl a Magyarországon lakó népek közö birodalmi tudatát tükröző, védő latinhoz. Fiala epüllionjának a fentiekben vázolt tendenciája arra figyelmeztethet, hogy a hungarus-tudat nemcsak az evangélikus értelmiségi rétegnél figyelhető meg, hanem a katolikusoknál is számithatunk elterjedésére. Tény, hogy a XIX. század elején erőteljes fejlődésnek induló magyar nacionalizmus a Lisznyai-féle elkülönítési szándéknak kedvez. A megkülönböztetés jegyében tiltakozik majd egyre élesebben a nemzeti vonásokat tudatosan másodlagosnak tekintő hungarusság ellen. Hogy az mennyire így van, azt igazolja Szeged másik epikusa, Dugonics András. Dugonics 1803-ban a Szittyái történetek Előljáró beszédében írja: „...a mostani irkálok közül egy-kettő Attilát is (Honnyaival együtt) Tótnak meri mondani. (...) Egy tudós Tót arra akart venni engöm is: hogy a Scitákat közönségesen TÓTOKNAK ítéllyem; de a Szittyiai Magyarokat MAGYAROKNAK mondjam."

28 Dugonics nacionalizmusát mi sem tükrözi jobban, mint a nyomdatechnikai eszközök nyomatékos alkalmazása. Ez a fajta nemzeti felfogás már gondolkodás nélkül kisöprűzi a magyar őstörténetből az idegennek tekintett nemzetiségeket. Fiala Jakab Szegedise tehát ugyanazt az ideológiatörténeti irányvonalat példázza, amit Tarnai Andor mutatott ki. Viszont a felekezetiség határainak bővülését is tanúsítja. Vagyis: kifejezi a szlovák evangélikus és katolikus értelmiségi réteg „patriotizmusát és feudális állapmolgárságát, amely a XVII. század közepe tájától fejlődött ki, virágkorát az 1690-es évektől 1770-ig élte, s értelmetlenné válva eltűnt, amikor a régi Magyarország népei a nemzeti fejlődés útjára léptek."

29 27 Uo. 353—356. sor 28 Dugonics A., Szittyiai történetek. Pest, 1803. Előljáró beszéd. 29 Tarnai, i. m. 100. 204