Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

érezték, és a férfiak is, nok is voltaképpen csak a XX. század elején barátkoztak meg vele. Most viszont a kövezett utak modernebb korszakában és a városias életmód lassú terjedésével a csizma már nehézkesnek, fölöslegesnek, a bocskor meg szegényesnek, túlságosan póriasnak tetszett. így jelentkezett azután egy olcsó, de mutatós lábbelinek szükséglete, igénye, ami a Város folyton gyarapodó szegényebb rétegeit, főleg ezeknek asszonyait, leányait is kielégítheti. A nőknél a hagyományos csizma viselet fenntartása az öltözéknek eddig kialakult költséges stílusát, a cipőhordásra való áttérés pedig a városi új, polgári divattól függő' formáit követelné meg, amelyekhez azonban ennél a legszélesebb társadalmi rétegnél sem a vagyoni viszonyok, sem pedig a kereseti lehetőségek nincsenek meg. Egészen természetes ezek után, hogy az önállósult szegedi papucsos ipar bölcsőjét az Újvárosban, hivatalos nevén Móravárosban ringatták. Ez a szegedi korakapitalizmus korában született városrész a múlt század harmincas éveitől kezdve mintegy az első világháborúig a Város legszegényebb rétegeit fogadta be. Ez volt Szeged első modern értelemben vett proletár városrésze, ahol nagyszámú agrárszegény (kubikos, téglagyári munkás), napszámos, ipari munkás, tőkehiánnyal küszködő iparos élt egészen a legújabb időkig. Éppen a papucsdivat megszületésére is jellemző körülmény, hogy Szeged legelső önálló női dolgozói, akik a megváltozott közgazdasági viszonyok, főleg manufaktúra és kezdődő gyáripar hatására, továbbá a proletár családok pusztuló emberi organizmusa, széteső munkaközössége következtében külső munkára, önálló keresetre (téglagyár, dohánygyár, kendergyár, paprikamunka) szorulnak, szinte kizárólag Móraváros lányaiból és asszonyaiból kerülnek ki. E városias életmódból adódó lábbeli szükségletet, továbbá kereső mivoltukból fakadó önálló emberi igényeiket legelőször éppen Móraváros szegénysorsú, pályájuk elején komoly gazdasági nehézségekkel viaskodó csizmadiái elégítik ki. Kétségtelen ugyanis, hogy a papucsosipar nem a cipész-, hanem a csizmadia-mesterségből sarjadt ki és Móravárosból indult el hódító útjára. Éppen ezek a félproletár újvárosi csizmadiák, akik mesterségükbe nagyobb tőkét, anyagot és választékot nem tudnak belefektetni, és akik másfelől éles szemmel, leleményes ösztönnel észreveszik azt a nagy társadalmi és ízlésbeli változást, amelynek szegedi szülőföldje, elindulása éppen Móraváros lesz és megteremti a pillanatnyi társadalmi helyzetet, anyagi állapotokat, modernebb népi közízlést és divatot egyaránt kifejező, szinte jelképező szegedi lábbelit, a papucsot. Jellemző a szakma hőskorára, hogy ezek a fiatal, szegénységgel bajoskodó mesterek az első időkben nyáron bizony aratni, kapálni is eljártak, hogy így az esztendőre való élelmet megkeressék maguknak és csak télen varrtak papucsot. Nem csoda tehát hogy a papucsos felesége egyúttal dolgozótársa is urának: Ő szokta sokszor egészen máig hímezni, kivarrni, szalagozni, zsinórozni a papucs fejét. Mindig ő árult a hetipiacon, a vásáron. A papucsos sor egyébként hosszú évtizedeken át a Széchenyi téren, az öreg Zsótér-ház előtt volt. A szakma belső emberi viszonyaira jellemző, hogy a század elejének jeles mestere, Nagy Mátyás csizmadiaként szabadult föl. Papucsos lányát vette el és feleségétől tanulta meg a mesterség finomságait. A papucsosok egészen 1922-ig a csizmadiák ipartársulatához tartoztak, abban szabadultak föl. Mint mondottuk, a legrégibb papucsosmesterek még csizmadiák voltak. így Báló János, Ménösi Ferenc, Révész János, a rókusi Braun Tamás és az alsóvárosi Katona Pál, akinek műhelye félig kocsmahelyiség volt. Sokszor darvadozott benne Tömörkény István, Cserzy Mihály, Juhász Gyula. A Paksi néven is emlegetett mester ugyanis sajáttermésű kitűnő királyhalmi borainak elmérésével is foglalkozott. A nyolcvanas évektől kezdve a lábbeli szakmán belül a papucsosság már külön 22339