Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

iparág. Ebben az időben érdemes mesterek Gulyás Mihály, Magyar József, Széli János, Vass János, aki az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyérmet nyert. Szervezeti önállóságra — mint említettük — csak 1922-ben került sor, amikor az autonómia érdekében négy jeles szegedi mester, név szerint Ménösi Lajos, Nagy Mátyás, Ótott János, Tuksa Gyula készítményeit az akkori kereskedelmi miniszternek személyesen mutatta be, aki mélyen megilletődve az önállósághoz hozzá is járult.

19 A szegedi papucsosságnak napjainkig két virágzási szakasza volt. Az elsőre, a múlt század második felére már utaltunk. A másik konjunktúra a két világháború közötti időszakra esik. Az a réteg, tehát a parasztság és mellette a városi szegénynép, amelyből az első korszak vevőköre kikerült, a meginduló polgárosodás következtében lassan, de feltartóztathatatlanul áttér az ünnepi cipőviseletre. Papucsot már inkább csak a ház körül és hétköznap hord. Ezzel szemben azonban idehaza Szegeden a régi polgárság, úri társadalom asszonyai, leányai otthoni, pongyolához való használatra szinte fölfedezik ezt a magyarosnak érzett, kétségtelenül igen mutatós lábbelit. Századunk elejéről idős papucsosok különösen a közeli Deszken élő báró Gerliczy család nőtagjainak vásárlókedvét, propagandáját emlegetik, akik mindig ragaszkodtak a hagyományos szegedi formához és díszítéshez. Érdekességként még megemlíthetjük, hogy a magyarul is beszélő Ferdinánd bolgár király leányainak a századforduló táján egy móravárosi parasztmenyecske volt a dajkájuk, aki a királyi családban is, Szófiában is híveket szerzett a szegedi papucsnak. Később az országos kiállítások és Papucsosok sora kiállításon (1930 táján) 19 A szegedi papucs a kereskedelmi miniszternél. Szeged с lap, 1922. 75. sz. 340