Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
dto még-kissebb 36 kr. Egy leg-nagyobb, s szép Mázai meg-öntött Kanna 1 fi. 4 kr. Valamivel kissebb dto 57 kr. Egy leg-kissebb Borhordó Kanna 48 kr. A céh fehér selyemzászlója 1827-ben készült. Egyik oldalán égó' ház Szent Flóriánnal, akit az égető kemencével dolgozó fazekasok is tiszteltek. Négy sarkán a Város címere, a Boldogasszony képe és egy-egy edény. A másik oldalán a Szentháromság, továbbá Ádám és Éva a tudás fája alatt. A szegedi fazekasok céhvilágból fennmaradt közösségi hagyományaikat még a század elején is ápolgatták. Védőszentjüknek, Flóriánnak ünnepén égo fáklyával vonultak misére, amelyet hol Palánkban, hol meg Alsóvároson mondattak. Utána rendesen Bite tálas, hajdani mestertársuk Apáca utcai, kitűnó' borairól máig emlegetett vendéglőjében közös ebéd volt. A régi fazekasok nagypénteken nem nyújtottak kemencébe. A mesterség a múlt század utolsó évtizedeiben még ó'rizte évszázados virágzását. Gyönyörű anyaggal jelent meg az 1876. évi szegedi kiállításon. Ekkor még legalább 40 mester dolgozott Szegeden. Ezek közül a jelesebbek: Bálint Flórián, Kovács Gyula, Kéri András, Lasancz Mátyás, Magyary József (Vörösács utca) Léderer Vilmos (Vörösács utca), Ilia István, Hegedűs Antal (Móraváros), Babarczy Illés (Borbás utca), Palotás István (Délibáb utca), Korényi Sándor, Csóti Imre, Borsos István, Ablaka Sándor, Kiss János, Nemesovics György, Márky József, Sebők János (Boldogasszony sugárút), Fridvalszky Mátyás. 1911-ben 36 mester élt, de már csak 18 dolgozott: Borsos Gáspár, Csikós Sándor, Csóti Imre, Dózsa Ferenc, Gyenes Pál, Hegedűs Pál, Kiss István, Korényi Sándor, Kovács Gyula, Márky Gyula, Palotás István, Regdon János, Sebők Jánosné. 8 A háztartásban használatos fazekas munkának cserépedény az összefoglaló neve. Még a múlt században is jórészt ebbó'l állott a gazdasszony felszerelése. Volt cseréptányér, cseréptál, cserépbögre, cserépfazék, cserépfödő, cserépköcsög, cserépkandzsó, cserépváling, cserépbödön. Tejforraláshoz máig kedvelt volt a cseréplábas. Volt azonban még cserépmozsár, cserépsörpenyő, cseréptölcsér, cseréplocsoló, másként luklocsoló, fó'leg dohány- és paprikaültetésnél. Kapubálványok csúcsára került a múlt században a kapugomb néven emlegetett színes cserépdísz. Cserépből készült a tintatartó, gyertyatartó, pipa is. Ez a változatosság abból adódott, hogy a szegedi és alföldi táj egyedül a földnek, agyagnak volt bővében, amelybó'l edényeit formálhatta. Ha az edényeket kívülről nem vonták be mázzal, akkor vászonfazék, vászonköcsög, vászontányér volt a nevük. Ezeket természetesen olcsóbban adták. A tápaiak zsidótál, zsidótányér néven is emlékeznek rájuk. Ugyanis valamikor a rongyszedő zsidó ezt adta cserébe csontért, rongyért. Szakmai nyelven ezeket egyébként parasztfazék, parasztköcsög, paraszttányér, paraszttál néven is emlegették. A gyereknek való kisebb tányérnak féltányér, a virágcserép alá vagy csirkeitató tányérkának taszli, tacli a szakmai neve. Mint már említettük, a paraszti háztartásokban régebben leginkább a cserépedény járta. A kemencén, illetőleg szabadtűzön való főzés ebben történt. Az ide való rovátkolt külsejű, vastag, mázatlan fazéknak kemincésfazék volt a tápai neve. Tápén máig kásástál néven ismerik az öblösoldalú cserép-, újabban porcelántálat. Ebbe hajdanában köleskását, újabban főzeléket, paprikáshúst szokás tálalni. Annak a 8 A gyilkos ólom. A szegedi fazekasipar pusztulása. SzH 1911, 161. Sz. 226
