Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

vétlenül a szegedi talicskásoktól szerezték be. Rendeltek tőlük építési vállalkozók is, Érdekes, hogy a folyó mentén fekvő délvidéki helységekbe, így Titel, Pancsova. Kevevára városokba nem vasúton, hanem a kárpátoroszoknak a Felső-Tiszáról jövő és délre igyekvő tutajain szállítottak. A mesterek mellett akadtak egyes kereskedelmi vállalkozók is, különösen a Reitzer Lipót és Fia-cég, akik a talicskások készítményeit összevásárolva, illetőleg náluk nagyban rendelve, a talicskát szegedi exportkülönlegességgé avatták. Évente 10—12 ezer sárgafölddel bedöngölt kubikostalicskát is szállítottak ármentesítő társulatoknak, vasútépítő vállalatoknak szerte az egész országba, de a Balkánra is. Reitzerék leginkább szegedi talicskásokkal dolgoztattak, csak elvétve és igen kis mértékben makaiakkal és szentesiekkel. Ez a talicskakereskedelem a nyolcvanas évektől az első világháborúig virágzott.

6 Szakmai emlékezet szerint Viddin bolgár városban a szegedi talicskát árverezve adták el. A talicska készítéséhez szükséges faanyagot a kereslet föllendülésével már nem lehetett helyben beszerezni. A szegedi tájon a tölgy és a kőris, vagyis a két legalkalmasabb fanemű különben is ritkán fordul elő. Ezért aztán a múlt század utolsó harmadában a szegedi, de a csongrádi, szentesi, vásárhelyi, zentai talicskások is feljártak Záhony tájékára, főleg Nagydobrony és Kisdobrony falukba, a Latorca torkolati vidékére, amelyen a kárpátalji erdőkben összeszedett rönköket a Tiszáig szállították. Itt fertályszámra árulták,

7 tutajba kötötték és a Tiszán eresztették le, egészen Szegedig. Ez a vásár, illetőleg szállítás a tavaszi hónapokban történt. A kilencvenes években faanyagot már helyben is lehetett, főleg a Winkler Testvérek cégnél, vásárolni. Ekkor már nyárfából szabott talicskákat is kezdenek készíteni. A nyárfa viszont már a környéken is előfordul. Egyes talicskások ezután is lejártak Szlavóniába, agynak, talpnak való kőrisért, szilfáért. A rönköket valamikor még a fűrészölőgödörben vágták szét. Erről a hajóácsoknál emlékeztünk meg (31. 1.). Ezt a kezdetleges és fárasztó munkamódot a gőzfűrésztelepek a századforduló óta fölöslegessé tették. A talicskások most már a rönköket velük dolgoztatták föl. A talicska szabása nem más, mint a szükséges formák kivágása. Vigyáztak arra, hogy a foggantyúk a szál, vagyis farost hosszába essenek. Vigyáztak, hogy kikerüljék a repedéseket, görcsöket, azaz ezek ne essenek a szabásba. Amikor mindezeket mérlegelték, akkor a kész deszkasablont ráfektették a feldolgozandó deszkára, a körvonalakat ácsplajbásszal rárajzolták és ennek nyomán a mintegy 60—70 cm magas, darabolószék néven emlegetett kecskebakokra fektetve, az 1 coll szélességű darabolófűrész segítségével nagyjából körülvágták. Ennek egyik különleges változata volt a vőnekifűrész, amelyet az öreg Vőneki talicskás javasolt és Mayer Ferdinánd hajdani szegedi vaskereskedő kivitelezett: ha új szalagot kellett beletenni, nem kellett a fűrész rámáját szétszedni miatta. A szabás rendesen az udvaron vagy szín alatt történt. Ezután következett benn a műhelyben a kanyargatás, kanyarítás, vagyis a pontos és gondos körülvágás. Ezt régebben a kézi kanyarítófűrész végezte. A század eleje óta a műhelybe szerelt és villannyal hajtott gépfűrésszel is történt. A szükséges lyukakat is már fúrógép fúrta. Természetesen gyaluval, vésővel, vonókéssel még elvégezték a szükségesnek látszó simításokat. Kedvelt szerszám volt a rókakés, rókáskés néven emlegetett, róka védjegyű finom acél kétkézvonó. A talicskakészítésnek kiművelt szakmai hagyományai voltak. 6 Reitzer Lipót szíves információi. 7 A fertály nagyságát nem sikerült megállapítanunk. 73