Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

A magyar zsinórdíszítés leírása с. kéziratában

7 elmondja, amit rajongva szeretett mesterségéről tud. Litografált munkájának tudomásunk szerint egyetlen, tehát unikumszámba menő példányát a Somogyi Könyvtár őrzi. Illusztrációgyűjteményt is csatolt mellé. Erre kéziratában is rendszeresen utal. Sajnos, a legszorgosabb utánjárás ellenére sem sikerült rajzainak sem Szegeden, sem budapesti gyűjteményekben nyomába jutni. Csak azokat a rajzokat ismerjük, amelyeket művének ismertetése során a Magyar Iparművészet közöl. Kabók értékes munkájának megjelentetését nyilván a klisék drágasága akadályozta meg. Éppen ritkasága, másfelől a magyar gombkötő iparral foglalkozó szegényes szakirodalom arra késztetett, hogy az alábbiakban bőségesen ismertessük kéziratát. Kabók mester úgy találja, hogy a magyar zsinórdíszítés fénykora a Kazinczy-centennárium idején kezdődött és tartott Ferenc József megkoronázásáig (1859—1867). Zsinórdíszítés ugyan azelőtt is volt, de ezekben az években jutott el fejlődésének csúcspontjára. Régi szóbeli hagyományra hivatkozik, amikor elmondja, hogy „a magyar nemes vagy nábob nemcsak az agarászatban találta élvezetét és abban, hogy udvari cigányaival magát jól kimulassa, hanem abban is virtuskodott, hogy kinek van legügyesebb szabója. Ennek éppen úgy, mint az urasági ispánnak, kijárt a szabad lakás, és egyéb kommenció, de másnak dolgozni, mint az uraságnak és cselédjeinek nem volt szabad. Ha nem volt dolga, elment inkább az urával vadászni vagy agarászni. Mikor pedig vendégeinek tiszteletére a házigazda díszes ruhát öltött és dicsérték jóállású bekecsét, dolmányát, különösen pedig gazdagon zsinórozott nadrágját, ez hízelgett neki. Azt is jelentette, hogy a dicséretmondó szintén vágyódik hasonló ruha után. A nemes megértette a célzást és barátját meg is lepte az annyira feldicsért ruhadarabbal, némelykor egész öltözettel is". Minden megyének, de minden szabómesternek is megvolt a saját ízlése, stílusa. Ettől eltérni semmi szín alatt nem lehetett. A Kazinczy-centenáriumot követő évek nagy felbuzdulásának idején voltak olyan úriemberek is, kik borjúszájú ingujjban, virágos szűrben, árvalányhajas süvegben, hosszú, bunkósvégű bottal jártak az utcán, csakhogy minél magyarabbnak tűnjenek föl. „Paraszt lett az úrból, hogy magyarnak látszassék." A szabadság és hazafias lelkesedés a szabólegényeket is áthatotta. Minden zsinórt fogható legény a vidéki városokból Pestre sereglett föl. Nem jöttek hiába. Az volt a legszerencsésebb mester, akinek legügyesebb és legjobb zsinórozó legényei voltak. A legény teljesen ízlése, képzelete szerint dolgozhatott. Jámbor Pál szabómesternek magyar divatlapja, amelyet a Nemzeti Színház szabó pártfogója, az öreg Kostyál Ádám sugalmazott, új irányba terelte a polgári és úri viseletet. Nem kellett most már az úrnak parasztruhában járnia, hogy magyarnak tessék. Egymásután keletkezett az atilla, árpád, buda, zrínyi, kazinczy. A koronázás után azonban ismét a nyugati viselet vette át a divat irányítását. Kabók meg akarja a feledéstől óvni a zsinórdíszítés formakincsét. Ennek megörökítése a célja, de emellett „fölbuzdulva azon hazafiak munkáin, kik a magyar díszítési stíl körül fáradoznak, a magyar díszítő stílt" óhajtja gyűjteményével gazdagítani. Régi mesterek elbeszélése után elmondja, hogy a zsinórt selyemből is készítették, de a fekete ruhához, akár bársonyból, selyemből vagy posztóból készültek, a selyemzsinór sem tartósságra, sem színének állandóságára nem felelt meg a várakozásnak, mert a kefélés folytán felkócosodott, sőt idővel színehagyott is lett. így tehát a teveszőrből készült zsinórok terjedtek el, melyek jól bírták a kefélést, sőt még utána szebbek is lettek. 7 Kabók művéről, törekvéseiről Gyöfrgy] K[álmán], Magyar zsinórkészítés. Magyar Iparművészet, 1899, 161—165 ; Vö. még Magyar díszítő styl. Rajzok a magyar zsinórozásokról és díszítésekről. SzN. 1898, 182. sz., Beck P., A magyar zsinórdíszítésről. SzN. 1898, 219. sz.; Magyar zsinórdíszítés a falfestészetben. Kabók Imre ornametikai műve után. SzN. 1899, 295. sz. ; К—i E [ = Kisteleki Ede]. Magyar stíl Szegeden. Hazai ipar a nemzeti alapon. SzH. 1901, 24. sz.; Kabók Imre nyugalomban. Szeged és Vidéke 1916, 8. sz. 392