Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Ha a bőr teljesem megszáradt és megpihent, akkor bekelesztik, vagyis tiszta vízzel, vagy csávalével bekenik, megnedvesítik. Ez a munka a pamacs néven emlegetett zsákrongy vagy szőrös bőrdarab segítségével történik. A kelesztés után a sarkalás következik : a bőrt gyékényre vagy padlóra fektetik és meztelen sarokkal tapossák, miközben a végét kézzel húzogatják. Erre a munkára azért van szükség, hogy a bőr kinyúljon. Ezután a törés, másként curholás munkájára kerül sor : a szűcs a bort egy kötéllel gerendára erősíti. Ő maga kengyelszerü, fordított rövidnyelű, kétágú villára emlékeztető szerszámmal dolgozik, amelynek szűcsgamó, röviden gamó a neve. Az ágak végeit kemény fa, vagy széles vas fogja össze, amelynek törő a neve. A gamónak alul kengyele is van. A szűcs a bőrt a bal, a gamó nyelét pedig jobb kezébe veszi. Jobb lábát a kengyelbe, a gamó törőjét pedig a bőrre illeszti. A kengyelt most lefelé nyomja, a gamót pedig a bőrön lefelé húzogatja, amíg a bőr a kellő mértékben meg nem törik. Ezután a kaszálás következik. Ennek eszköze a kaszaszék, másként kaszapad, olykor szűcskasza, amely egyszerű négylábú, alacsony padra szerelt függőleges, állókar néven emlegetett erős karóból és szintén függőlegesen elhelyezett kaszakésből álló szerkezet. A kettőt fönt vasvessző tartja össze. Aszerint, hogy egy, vagy esetleg két szembenülő szűcs szokott dolgozni rajta, volt egyes és kettős kaszapad. A kaszálás úgy történik, hogy a szűcs lovagló ülésben a szétcurholódott bőrt két kézre fogva a kaszakés élén addig húzgálja, amíg a bőrből minden fölösleges részt, húst, le nem farag. Ezért ezt a műveletet is húslás néven emlegetik. Hogy a szűcs a bőrt jobban megmarkolhassa, sor kerül a kasza/a használatára is, amely mintegy 20 cm hosszú fabotocska. A készülő subabor gyapjának kifésülésére szolgál a kartács, kartácsoló néven emlegetett, nyéllel ellátott deszkalap, amelynek egyik oldalából sűrűn bevert kampók állanak ki. Nátly József szerint a gyapjúfésülésnek gyaratás volt a régi szakmai neve. A sapka- és kesztyűbélésnek szánt birkabőrön apró gyapjút hagynak meg. Az ilyen bort serlingbűr, seriing néven emlegetik. A bőrpuhításhoz olykor használatos a készítőié] is : sót, tímsót és sósavat, újabban formaiint tesznek bele. Egyébként a bőr kemény részének, szélének pácásrész a szakmai neve. A csávázott, kidolgozott bőröket festeni, színölni is szokták. Festékül használatos a megőrölt és felfőzött tőgyfagubacs, továbbá az eperfán élősködő, epörgomba néven emlegetett gombafajtából főzött gombafesték. A tímsóval preparált bőrök színezésére régebben a vadsáfrány (Carthamus tinctorum), újabban a szatinóber szolgált, amelytől a fehér bőr sárgássá válik. Több színben kapható bolti festék az anolin, anelin, köznyelvi alakjában anilin. Bőrfehérítéshez az alabájstromgipsz való. A gyapjú feketére festésének blendolás a neve. Valamikor használatos volt még a börzsöny is. A bőr puhítására a juhzsír néven emlegetett birkafaggyú igen alkalmas. A kidolgozott nehéz, tartós subabűr, magyarbür subának, a selymes, puha, könynyű némötbür pedig bekecsnek, női ködmönnek való. Ismeretes volt a rackabűr is. Finomabb, drágább munka készült belőle. A rackabirka tudvalevőleg hosszú, subaszőrű fajta. A suba szabása azzal kezdődik, hogy a mester összeválogatja a színre, vastagságra, szőrre egyező bőröket. Egy embörsuba a körülmények szerint 6—12 bőrből szokott kikerülni. A bó'rök számára régebben egyezni is szoktak. A szűcs azt is megállapítja, hogy melyik bőrök alkalmasak a suba, illetőleg ködmön varrására. Hogy a bőrök egyforma hosszúak legyenek, a a rövidebbeket olykor alul kitoldja, kirajfolja. A suba részei : az elejehasítás és hátuljahasítás, vagyis a suba több darabból álló, kellő gonddal összeillesztett eleje illetőleg hátulja. Ez utóbbira inkább a vékonyabb bőröket használják. Fontos rész még az ódalbűr, vagyis a suba oldalát alkotó, vállba 363