Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

kerül sorra a japánsarok terjedelmes falapjához. Előzőleg azonban érdessé teszik, hogy jobban ragadjon. Erre a célra a borzoló szolgál, amely mintegy 15 cm hosszú és 2 cm átmérőjű fácska, amelynek egyik végére lóvakaróra emlékeztető, egyenetlen felületű acél van erősítve. Ezután az egész papucsot — természetesen mindig páronként — az ágóprésbe teszik. A különleges alakú, de a célnak megfelelő prés a talpat teljesen hozzászorítja a japánsarokhoz, de természetesen a fejrészhez is. A száradás, illetőleg a kötés a présben mintegy 25—30 perc alatt tökéletesen végbemegy. Az ágóprés egyébként a cipőgyárakból került át a szakmába. Ezután már a varrott papucsnál jellemzett módon történik a kerekítés, majd pedig ragasztással a bepadlozás, vagyis a padló beillesztése. Végül a papucsot ismét fára verik és beleteszik az ágóprésbe, hogy ezúttal a padló is rendesen kössön, megragadjon. Végül a pucolás, fütyülés, majd a tisztogatás, pompon felvarrása, csomagolás következik. A legutóbbi években jött divatba, hogy a japánpapucs talpát ágóval való ragasztás helyett teksz néven ismert apró, 1/2 cm hosszú szöggel szögezik a sarokhoz, illetőleg a branzolhoz, és a padlóhoz. Ehhez a munkához vasaltfát használnak, vagyis olyan kaptafát, amelynek alsó része vaslemezzel van beborítva. így aztán a bevert teksz vége a lemezbe ütközve mindjárt el is görbül, a lábat, harisnyát nem sérti. Az így készült papucsnak tekszös papucs, tekszölt papucs szakmai neve járja. Az eljárás szintén a cipőüzemekből került át, és a készítési időt rövidíti meg. A japánpapucs egyik mutatós változata a lyukasorrú paszpolospapucs, amelynek feje nem egyetlen bőrből, hanem pántszerűen a talphoz erősített bőrszalagokból áll. Az új ragasztott formának másik változata a lágyékos flepperpapucs, amelynek alacsony, fleppersarka van, és a városi lakosság, férfiak, nők számára kényelmes otthoni viselethez készült. A szakmában olykor pizsamapapucs néven is emlegetik. Készítésének menete egyezik a japánpapucséval, csak természetesen bőrsarka van, sváb azonban nincs benne. Egy pár papucs elkészítése egy munkásnak varrással mintegy három órányi munkáját jelenti, ragasztásnál lényegesen kevesebb. Ha a műhelyben az önálló kismesterek korában többen is dolgoztak, akkor sem igen volt munkamegosztás, mert mindenki akkordban, darabszámra dolgozott. A harmincas években kísérleteztek az órabérrel is, de hamarosan visszatértek a régihez. A varrás háromszálú kenderfonállal történik, amelyet a fonálkészítésre szolgáló sodró segítségével sodornak össze. Susztertűt használnak, a fonalat belekötik a lyuk végébe. Meg is szokták szurkozni. Az ilyen szurkozott fonalat régebben aratva néven is emlegették. Egyébként egyszerre két tűvel varrnak, mint a szíjjártók. Az újabb papucsosok — mint láttuk — már nem igen varrnak, csak ragasztanak. A papucsos általában nem szögez. A tekszelt papucsot kivéve, csak egy esetben, amikor a férfipapucs fejét faszöggel odaerősíti a talphoz, hogy tartósabb legyen. Már említettük, hogy a papucsos leghűségesebb dolgozó társa a felesége. A piac állása szerint és anyagi körülményeihez képest szokott egy vagy több papucsoslegényt és papucsosinast tartani. Az inas szülei és a mester között kötött szerződésnek több fajtája volt. Ha szüleinél lakott és étkezett, akkor két esztendeig tartott az inasidő. Ha gazdájától lakást, teljes ellátást kapott, akkor három. Ha pedig még szabadulóruhában is megegyeztek, akkor négy, esetleg öt esztendő volt az inaskodás ideje, amelyre a legtöbben keserűséggel gondolnak vissza. Bér nem volt. A szabadulóruhát régebben kötötték ki, ami még céhes hagyomány. Ennek értelmében felszabaduláskor a mester vett neki két pár fehérneműt, dolgozó- és ünneplőruhát, esetleg télikabátot is. Az inas az utolsó időkben már segéd gyanánt dolgozott, és ezzel könnyítette meg gazdájának a felruházást, amikor a szabadulás ideje elkövetkezett. Az inasok közül aránylag sokan 345