Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
Szeged távolabbi vidékeirôl, sokszor idegen ajkúak (svábok kevéssé, inkább bunyevácok, bolgárok stb.) köréből kerültek ki, akik itt a Városban szabadultak fel, és itt voltak segédek. Főleg régebben akárhányan valamelyik törzsökös szegedi magyar papucsos leányát vették el feleségül, és így természetszerűleg váltak magyarrá, gyökeret vert szegedivé. Innen érthető azután az újabb szegedi mesterek között itt-ott felbukkanó idegenes hangzású név. A felszabadult, nem szegedi származású segédek régebben általában szintén mesterüknél laktak, ettek, de természetesen már bérük is volt. Utóbb már csak bérért dolgoztak, és szállásról, ellátásról maguk gondoskodtak. Egyik-másik segéd akárhányszor jobb munkás volt a gazdánál, de főleg anyagiak miatt nem tudta önállósítani magát. Az olyan segédnek, aki finoman, tisztán tudott dolgozni, fehérmunkás volt a szakmai neve, és jobb bér járt neki. Az ilyen munkának különösen a gyöngyös-, pillangós-, selyempapucs készítésénél volt jelentősége. Idős mesterek mondják, hogy a múlt században a papucsoslegénnyel úgy egyeztek, hogy az heti 20 pár papucs készítésére kötelezte magát. Ez volt a szakmány, ami heti 60—70 munkaórának felelt meg. A munkaerőnek e kiuzsorázásához még az is hozzájárult, hogy ha nem készítette el, akkor a hiányzó pár akkordbérének kétszeresét vonták le a megszolgált bérből. A legényeknek ez a kiszolgáltatottsága később is nagyfokú szociális elégedetlenségnek volt a forrása, amelyet nem kisebb ember örökít meg az első világháború előtt írt riportjában, mint Móricz Zsigmond. 20 A segédek bére általában mindig igen nyomorúságos volt, így a harmincas évek elején, a nagy gazdasági válság idején darabonként csak 50—65 fillér, míg azután 1936-ban 3 heti sztrájk után 100 százalékos béremelést vívtak ki. Az a nagy válság, amely egyéb nehézségek mellett századunk elején a cipőviseletre való rohamos áttéréssel a szakmát megrázta, több mestert és segédet szövetkezet alapítására késztetett. így jött azután 1908-ban létre Felsővároson, a Római-körúton az Első szegedi cipő-, csizma- és papucsipari szövetkezet. Az alapítás idején 5 mester és 10—12 segéd volt a tagja. Ennek a szövetkezetnek működéséről keveset tudunk. Egy másik hasonló jellegű, de kisipari névvel megkülönböztetett szövetkezet a Csongrádi sugárúton 1921—1935 között szintén működött. Ennek mintegy 15 mester volt a tagja. A szocialista szövetkezeti gondolat térhódítása következtében 1951 augusztusában kezdett Papucskészítö KSZ működni, amely 37 papucsosipari dolgozót — mintegy kétharmad részük mester és egyharmad részük segéd — és még 35 kívülálló papucshimzőnot tömörített magába. A szövetkezet egyedül áll az országban. A munkát a termelékenység érdekében nagyüzemi keretek között végzi. A gépesítés előtérbe nyomult, főleg a cipőgyárak néhány munkagépét alkalmazza sikerrel, így a fűzésre szolgáló varrógépet, a talpbőrt egyenletessé tevő egalizálót, a különféle préseket, főleg az ágóprést. A szakma minőségi jellege természetesen megköveteli a további gondos kézimunkát is. A szövetkezetben a Város legkitűnőbb mesterei és segédjei több női dolgozóval serénykednek együtt, és mind a jóízlés, mind pedig az anyagtakarékosság követelményeinek egyaránt eleget tesznek. A munka erősen specializálódott. A bőrelokészítés, szabás, fejkészítés (női munka), fára verés, ragasztás, talpalás, préselés, kerekítés, végső adjusztálás (női munka) a Bartók Béla téren, most pedig napjainkban a Cserzy Mihály utcai modern önálló épületben tágas, világos helyiségekben folyik, és valamennyi munkarészlet a legalkalmasabb dolgozók kezében van. Leginkább a modern városi, éspedig ipari munkás és értelmiségi szükségleteket elégítik ki a japánpapucs, 20 Móricz Zs,. A szegedi papucs. Az Est 1913, 15. sz. 346
