Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

a szárítást. Kisebb mestereknél, ahol a műhely egyúttal konyhául is szolgál, a csikó használatos. A csikó akkora asztalszerű állvány, amely pontosan ráfér a sparherd főzőlapjára, hiszen ahhoz is van szabva. így tehát 70—80 cm hosszú, 40—50 cm széles, négy lába 20—25 cm magas. Felső lapja négyszögletes léckeretből áll. Közepébe hosszában még egy széles, sűrűn kilyuggatott deszka is bele van erősítve, hogy a hőt jobban áteressze. Most a papucsokat úgy helyezik rá, hogy sarkuk a szélső részeken, talpuk pedig a középső lyukas deszkán foglal mindkét oldalon helyet. A csikó főzés után szokott a sparherd tetejére kerülni. A forró, hirtelen szárító meleg semmiképpen sem jó a a papucsnak. Ha a papucs kellően megszárad, akkor a pucolás, tréfásan fütyülés következik. A talp szélét bevizezik és a dörgölősegítségével kifényesítik. Ez mintegy 10 cm hosszú, 2 cm széles, 1 cm vastag, szélein legömbölyített fadarab, amelynek végei úgy vannak 1/2 cm mélyen és derékszögben bemetszve, hogy a széleket alkalmas módon dörgölni lehessen velük. A dörgölőnek azért ilyen kicsiny ez a bevágása, hogy ne érhessen a papucs nemesebb anyagokból készült fejéhez, amelyeknek fejselyöm, fejbársony, fejbűr szakmai neve is hallható. Különben elpiszkolná, esetleg meg is sértené. Szintén a kellő szín, fényesség érdekében vizezik be ezután a talpbőrt is, amelyet ló vagy marha csontjából alkalmas módon kifaragott csontkéssel dörgölnek fényesre. A csont ugyanis nagyobb felületen tisztábban csiszol, mint a fa. Mindezek után végre leveszik a papucsfáról a papucsot és a munka kész, legföljebb a szalagozás van még hátra. Ennek riselés, risölés szakmai neve is hallható. Egészen külön kell az újabban mind általánosabbá váló japánpapucsról megemlékeznünk, amely a modern, teletalpas, gyárilag készült női cipő nyomán terjedt el. A japánpapucs — mint mondottuk — a legújabb évtizedek szülöttje, egyesek szerint csak 1940 táján tűnt föl és otthoni használatra készül. Jellemző vonása, hogy amíg a hagyományos szegedi papucsot varrják, addig a japán papucsot egészen ragasztják, legújabban pedig elvétve szögezik. Készítése úgy történik, hogy a szokott módon összeállított, de kissé eltérő' formájáért japánfej néven emlegetett papucsfejet a különleges alakú kaptafára feszítik. Ennek japánfa, más néven kájosfa a szakmai neve. Felső része elmozdítható, ez a káj, amelyet a bedugható és kihúzható kájszög segítségével lehet az alsó, nagyobb részhez erősíteni. A munka legelején néhány szöggel a branzolt ütik oda a japánfa talpához. A branzol faktiszpapírból készült alváz, amely majd a japánpapucs talpa és padlója közé kerül. A branzolnak a fára ütése után a papucsfejet a falcfogóval jól kihúzogatva a cvikkolószög, cvikkszög (=mintegy 2 cm hosszú fejetlen szög) segítségével a branzolon keresztül szintén a fára szögezik, cvikkolják, főcvikkolják. Erre a fej jól kifeszül a japánfán. Ezután ágóval körülkenik a bevert cvikkszögek környékét, az ecsettel alányúlva a fejszövetnek is, amelyet így most már a szögek külön-külön való kihúzgálásával oda is ragasztanak, a falcfogóval oda is ütögetnek a branzolhoz. Az egyes részek megragasztása után a szögeket száradásig még visszaverik, hogy a fej továbbra is biztosan álljon. Most jön a gyárilag készült japánsarok odaillesztése, ragasztása a branzol alsó részéhez. A japánsarok egy darabban a papucs sarkául és lágyékául is szolgál. Fűzből vagy bükkből készül. Ez utóbbi esetben üreget vájnak bele, hogy könnyebb legyen. Szükséghez képest azonban előzőleg vésik, reszelik, hogy hibátlanul illeszkedjék a fejrészhez. A branzolra apró, vékony faszeletet is ragasztanak, hogy tartása jobb legyen. Ennek a lapocskának spon a neve. Ezután beduplázolják a branzolt, vagyis ágóval bekent duplázt ragasztanak rá. A dupláz természetesen kisebb mint a branzol, mert abba az öblösségbe, üregbe ragasztják, amely a fejszövetnek a branzol széleire való ragasztásával keletkezett. Ha ez is megvan, a bőrtalpnak ágóval való ragasztása 344