Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Szegeden is közismert példabeszéd: addig jár a korsó a kútra, még el nem törik. Régi változata : addig járnak a korsóval a vízre, még el nem törik. Kevélykednek : úgy rátartják magokat, mint olajoskorsó az asztal közepén.

15 Tréfás mondóka koccintás közben : Miatyánk Isten, nagy korsó! A köcsögnek, korsónak valamikor a korsóálló, korsálló volt a helye : deszkából készített alacsony emelvény a pitarban. Az asztalra való vizes, esetleg boros kandzsó, Újkígyóson kandzsú, régen szintén fazekas munkája volt. Annak a nagy cserépkancsónak, amelyben valamikor a gazdák, borméró'k bort hoztak föl a pincébó'l, mihók volt a neve. Öregek ajkáról olykor még hallható. Az 1813. évi Árszabásban olvassuk: Mázos legnagyobb kantsó az a Mihók 1 fl. Ebből öntögettek azután a vendégnek. Mint máshol bővebben kifejtettük,

16 a miskakancsó, miska, legáltalánosabban mihók régebben céhkancsóul szolgáló cserépkorsó, amelynek szája huszárcsákós emberfejet, hasa, öble pedig zsinóros dolmányt formáz. Elmaradhatatlan díszítő motívuma a kígyó hullámvonalas alakja. Leghíresebb mesterei mezőcsáti, tiszafüredi, mezőtúri, hódmezővásárhelyi mesterek, régebben pedig a mi fazekasaink.

17 A díszítés jelképi hátterét már többen próbálták magyarázni. Mi úgy véljük, hogy az ábrázolás a középkori ikonográfia népművészeti hajtása : Mihály arkangyal itt a kancsón a kígyó képében kísértő, leselkedő sátánt kényszeríti arra, hogy az emberek áldomásivását, tisztes együttlétét a bor ne rontsa meg. A mihókból való közös ivás föltételezésünk szerint tehát összefügg a középkornak, illetőleg a parasztságnak Mihály alakjához fűződő halottkultuszával is. Mihály felköszöntése, ünneplő élőknek és megtisztelt halottaknak, céhestársaknak, egyezkedoknek az о oltalmába ajánlása a képével díszített, rpla elnevezett korsó kézró'l-kézre adásával ünnepélyes cselekmény volt. Az áldomásivással azonban mindig együtt jár a fesztelenebb hangulat is. Ez a kancsónak kedveskedő mihók elnevezésében is kifejezésre jut. A boroskancsó más, szintén régi szegedi neve a lukácsom kandzsó, röviden lukács. „A szép hasas, csúcsosszájú bögréket szokás — írja

18 Tömörkény — lukács néven nevezni. Különben borivó edény." Aki ilyen kancsóból ivogat, az lukácsoz. A céhkandzsó díszes cserépkancsó volt, amelyből céhünnepeken a mesterek áldomásozni szoktak. Több szép darabja a múzeumban látható. Szintén személynévből képzett, éspedig a Dorottya női név származéka volt a dorkó, durkó is. Ferenczi János dorkó alakban hallotta és fából készült ivóedénynek, kupának magyarázza. Csaplár Benedek viszont durkó alakváltozatban jegyezte föl. és fakupa alakú cserépedénynek jellemzi. Nyilván a fából faragott forma a régebbi. A szót mi már nem hallottuk. A Jankó János hagyatéki leltárában (1774) előforduló cínfödeles kancsórói a szegedi bokály tárgyalásánál már szólottunk. Amíg a korsóban, köcsögben általában vizet, a kancsóban bort, addig a butëlla, ritkábban butélia, butëlka, butyëlla, butéla néven ismert cserépfiaskóban pálinkát tartottak. A szegedi múzeum gazdag gyűjteménye nyomán Tömörkény jellemezte a butéliát.

19 A piacon árusított darabok egyszerűbbek voltak, a fölírás hiányzott róluk. Vonaldísz, virágozás, szöveg azokra a darabokra került, amelyek rendelésre készültek. 15 Példabeszédek II, 280.; Etelka II, 79. 16 Bálint S., Mihók. MNy. 1975, 203. 17 Szép összefoglalásuk Kresz M., Emberkorsók. Ért. 1971, 6. 18 Homokos világ. 71. Vö. még Szüts M., Szeged mezőgazdasága 80. 19 Feliratos agyagedények a Szeged-városi múzeumból. Ért. 1912, 197. 231