Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

„Némelyiken -— írja — csak pár sor az írás, másokon hosszú a versezet. A sorok legtöbbször egymásba folynak, hogy a butéla oldalára ráférjen a vers. Olykor átmegy az írás a másik lapos oldalra is, de van eset rá, hogy az edénynek mind a négy oldala fölírásos". A szövegek sokfélék. Kifejezik az önkényuralom hazafias borongásait : Jó Istenem, ezt add érni nekem, Hogy szép hazám szabad legyen. Hozd rá a szabadság napját, Áldd meg a magyar hazát. Olykor tréfásan: Ki ezen Butélának készül Lopására Kívánom hogy Lépjen oil nagy Uraságra Pesti vagy Budai taliga tolásra Az koldusok között főkapitányságra. Női alakot, két karját csípőjére tevő menyecskét fomázó butélia felírása: Terka az én nevem, Papdi István iszik belőlem. Sokszor imádságos könyvre hasonlít : Papdi Jósepé ez a mindennapi ájtatosság. Ha a butellán szakrális ábrázolás is volt, akkor ezt a régi tanyaiak megcsókolták a megkínáltaktól is elvárták, hogy ők is megcsókolják. Aki ezt elmulasztotta, máskor nem szívesen kínálták meg beló'le. A bütykös nagyobb űrtartalmú butéliát jelent, amelyben régebben fó'zŐolajat tartottak. A mesterség munkameneteinek és szerszámainak részletes megfigyelésére és megörökítésére már nem volt lehetőségünk. Amit mégis láttunk és hallottunk, megegyezik még műszavaiban is a vásárhelyi technikával, amelyet átvándorolt szegedi mesterek is nyilvánvalóan fejlesztettek és amelyet Kiss Lajos olyan klasszikusan jellemzett. Itt csak néhány mozzanatra utalunk. Palotás János visszaemlékezése szerint a régi szegedi mesterek leginkább szűcsdíszítésekkel ékesítették, virágozták edényeiket. Ennek munkája jobbadán a fazekasnak dolga volt. A kis festéköntő cserépedénynek gurgulya, íróka a neve. Emlékeztet a mécsesre, csőszerű kiöntoje van. A fazekas, fazekasné nagy gyakorlattal ebből önti, írja a készülő edényre a színes festéket. Az írófesték színe szerint írókék, íróvörös, íróződ. A hullámvonalas díszítésnek vízfolyás a neve. Sebők Ferenc úgy emlékezik, hogy fazekasaink a bánáti nemzetiségek ízlése szerint is színeztek, az eltéréseket azonban már elfelejtette. Szakmai elnevezés szerint volt ágresi vörös: másként vörösfőd: alapozáshoz használatos vörös agyagfesték, amely Almásegres (Agris) aradmegyei faluból származott. Ezt valamikor csöpögős hajú (bezsírozott hajú) románok kocsin hozták és fehércipóért, szalonnáért cserélték be. Alapozáshoz való fehér agyagfestékek voltak a sárospataki és váraljai, továbbá a flőhami. A krómződ zöld, a dudi zsömleszín, a kobaltkék pedig kék festékül szolgált. A nápolyisárga és a pinkvörös pedig mintázáshoz való volt. A cserépmáz anyaga a feketekű (mangánoxid). A fazekasok századunk első évtizedeiben a Kiskörút nyugati során, az Attila és Polgár (Gogoly) utcák közötti szakaszon a gyalogjárón árultak hetipiacos napokon és vásárokon. El nem adott portékájukat az árusítás végén valamelyik közeli bérház 232