Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

pipáljanak. Amikor mindenki pipál, akkor pusztul el a világ. Már majd ott vagyunk, mert a gyerekek is pipálnak már. Az új szent ivániak is így tudják, hogy az ördög szórta szét a dohány magját. Valamikor víz által veszett el a világ, meg az ember. Az ördög most azt akarja, hogy tűz által pusztuljon el. Kálmány szerint a pipa nyilván Noé

160 áldozatát, füsteresztését is jelképezheti népünk hagyományőrző tudatában. Utal a füstáldozat, tömjénezés világára, így az indiánok békepipájára is. Jellemzőnek érzett hagyományként idézi a híres temesközi dohánytermelő falu, Száján legényeinek szokását: összejövetelük alkalmával már messziről felszólították egymást a pipa és dohányzacskó vetésére. Ilyenkor egyik a másikhoz dobja a sajátját. Nem volt baj, ha a cserével rosszul is jártak, mert a következő alkalommal túladtak rajta. Kálmány szerint ez a barátság kifejezése volt.

161 Nyilván ezzel a szokással függ össze valamiképpen a parasztbravúroskodásnak pipaütés néven emlegetett régi tanyai szokása: poharazás közben makkjánál fogva összekoccintani a pipát, hogy amelyik rosszabb anyagból van, az eltörjön. Egy lőrincfalvi monda szerint

162 Szent Péter egy gaznak elvesztését, megsemmisítését kérte az Úristentől, mert vándorlás közben befogta, azaz beszennyezte a ruháját. Az Úristen azt mondta Péternek: ne bántsuk, mert drága fű ez. Ebből él majd a világ nagy része. így maradt azután meg a dohány. A dohányzás legrégibb eszköze a pipa, öregek ajkán olykor pipa. A belevaló pipadohány akkor ízlett igazán, ha nem trafikdohány, azaz állami készítmény volt, hanem szűzdohány, már említett sövényházi nevén magyardohány. Ehhez természetesen csak nagy viszontagságok után, csempészettel lehetett hozzájutni. A dohánykufa, dohánykupec, dergovác, tréfás újkígyósi néven bátyus, napnyugati bölcs (miután leginkább éjszaka jár) hallatlan furfanggal, olykor vakmerőséggel gondoskodott akárhányszor a hivatalviselő nagyurak dohányáról is. Nagyhírű dohánycsempész volt a múlt század utolsó évtizedeiben itt a Városban Nëtu Márton. A szegedi tájszólásban nëtu nemtudomkát jelent. Márton igazi nevét nem ismerjük. Viselt dolgait Tömörkény örökítette meg: „A házat, amelyben Alsóvároson lakott, vigyázták állandóan, hogy rajtaüthessenek. Föl is dúrtak ott kamrát, pincét, padlást, de sehol a dohánynak nem tudták nyomát találni. Az rejtély maradt, hogy Márton útközben hova és hogyan dugdosta el a kincseket. Netu herével megrakott kocsival jött át a hídon, fekete pápaszem az orrán, a szűr kifordítva. Ki gondolta volna, hogy a here alatt dohány van. Kukoricaszár között is behozta, pedig Arad megyétől idáig sok falun, városon keresztül kellett haladnia. Hajtott Netu néhány hitvány bürgét is mint juhász, és a szamárháton, a szamárnyeregben, amint zsákban a juhász szokta az élelmét vinni, volt a dohány. Az sem volt utolsó, hogy az üres kocsinak az aljára volt kötve a vásári etetőponyva: abban jött be a kincs. Sötét éjszakákon segítettek a vízenjáró ladikos emberek is, s a ladikok csendesen faroltak oda a vízimalmok oldala mellé. Ki gondolt volna arra, hogy a csöndes vízimalmok búzaőrlés helyett dohánnyal foglalkoznak? Ki gondolt volna arra, hogy a hídon átjáró menyecskék miért olyan kövérek, talán húsz szoknya van rajtuk tápai szokás szerint? S ki gondolta volna, hogy aratás után az ide-oda húzgált cséplőgépben dohány van? Jó, hogy repülőgépek nem voltak még abban az időben, mert Netu alighanem még a levegőn át is vitte volna a dohányt, hogy a tekintetes urak éhön ne maradjanak valahogy." Máskor hazatérő radnai búcsúsnak álcázta magát, aki ekhós kocsiját virággal, szentképpel, templomi zászlóval ékesítette föl, felesége pedig jámbor énekeket énekelt. * ieo világunk alakulásai. 48, 69. 161 Uo 65. 162 Uo. 20. 200