Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
A pipaszár célszerű szegényembernek nem került pénzébe. A meggyfaszár alkalmas meggyfaágból, a gyürűceszár pedig gyűrűcébó'l, gyűrűcebokor (Solidago) ágából készült. A bojtár „gyűrűceszárból füstöl: maga vágván — írja Tömörkény 163 — a bokorról, maga sütvén ki a belét dróttal, és maga faragva meg alkalmatosra." A pipaszársütővas tüzesített egyenes drót volt. „A pipákban — fejtegeti Tömörkény 164 — különféle szárak vannak, s a szárak a fogak között ismét különféleképpen állanak. A dacos ember foga között a kurtaszár magasra ágaskodik, a makrapipa kupakja majd kiveri a szemét, de neki így van ez jól. Hosszabb, gyürűceszár egyenesen állván a fogak között, gondolkodó elmére mutat. A meggyfaszár, amelybe nagyobb pipa is dukál, s ennélfogva lóg a fogakból lefelé a készség: képviselője a csöndes gondolkodásnak és lassú munkának, mivelhogy nyilvánvaló, hosszúszárú pipa mellett nem lehet valami gyorsan dolgozni. A pipaszár csontszopókájának csutora, pipacsutora a neve. Az otthon készített szár végéró'l egyszerűen csak lehúzzák a kérget, érdességét elsimítják és már jónak is találják. A pipa megtömése, eligazítása újjal történik. Szükség szerint való fellazítására a pipaszurkáló szolgál : fogóval ellátott, erős rézdrót. Régebben késesek készítették. A régi puskások, pákászok pipaszurkáláshoz valamikor gém- és gólyaorrokat is árultak a piacon. 165 A rágyújtás 166 valamikor a késség segítségével történt. Erről az első világháború idején, amikor sok kihaltnak hitt hagyomány újjászületett, Tömörkény is szól. 167 Jegyezzük még meg, hogy ismeretes volt a páklyatapló, vagyis a gyékény virágából készített tapló is. Ezt úgy készítették, hogy a kukoricacsutka hamuját leforrázták. Ennek a levében főzték ki az apróra tépett páklyát, utána pedig kiszárították. így vattaszerű anyaghoz, a páklyataplóhoz jutottak, amely csiholásra kitűnően alkalmas volt. 168 Hajdanában a pákászok, majd pedig a tápaiak árulták a piacon. Kovács János szerint az aranygyopár (Gnaphalium arenarium) levelét tapló gyanánt használta a tanyai nép. 169 Ez volt a gyopártapló, amely Dugonics Andrásnál is előfordul. Jó ám mind acélod, mind kovád. Nem csoda, hogy a taplóba hamar ütöttél. Jól meg-üszögöléd gyopárod. Máshol: Elő-vötte a Fő-pap Üres ugyan, de csonka-csúcsra vágott öblös tükörét, melynek soron levő tüzelloire Gyopár-taplóját egyengetvén, hamar föl-gyújtotta azokat a száraz vesszőket.™ A bükkfatapló emlékezetét Tömörkény őrizte meg : felvidéki tótok árulták. Kérges tenyerű öregek olykor ujjukkal vettek ki kisebb parazsat a tűzből és ezt helyezték megtömött pipájuk tetejére. Polgárok ismerték a fidibuszt is. A gyufa, öreges nevén masina, kezdetben kénes volt. Innen a kényösmasina név. Lassan kapott lángra. Sokszor a feszes nadrágszáron végighúzva is meggyulladt. Pénzt kellett érte adni, tehát férfinépünk nagyon takarékosan bánt vele. Szél ellenében is rá lehetett gyújtani, csak érteni kellett a módját. A dohányhoz, pipához néhány szólás is kapcsolódik. Bajban, kellemetlen helyzetben van : rosszul ég a dohánya. Ügyefogyott, bamba : kevés a vágott dohánya. Megverte, ellátta a baját: mögvágta, mint bérös a dohányt. Ami nagyon keveset ér, az nem ér 163 Gerendás szobákból. 35; Egyszerű emberek. 274; Herman О., A magyar pásztorok nyelvkincse. 213. 164 Hajnali sötétben. 336. 165 SzN. 1911, 191. sz.: Lakatos K. 166 Hajnali sötétben. 355. 167 A kraszniki csata. 131. «s Nyí r i A., Pákász szavunk története. NéprNytud. II (1958), 1139. 169 Kovács 488. 170 Etelka I, 77. 201
