Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
Ebéd után, különösen nyáridőben az idősebbek, mezei munkások, napszámosok bókolni, bóbiskolni, bóbiskolni, szundikálni, szunnyanni, szunyogolni, humni szoktak. Másként delelnek, lëdelelnek, hevernek, lehevernek, ledűlnek. Ez a pihenő történhetik az asztal mellett ülve, rágyújtva is. Általánosabban azonban nyári meleg időben árnyékot keresve : férfiak a kabátjukat, asszonyok pedig a kötőjük sarkát teszik févaj gyanánt fejük alá. Idősebbek a kiságyon, priccsen nyújtózkodnak ki, ezért ugyanis a rendes ágyat, megszokott fekvőhelyet nem bontják meg. Talán itt említjük még azt is meg, hogy tanyai emberek jószág, eke után ballagva szintén tudnak egy kicsikét „humni". Nyáron, kemény munka évadján délután úgy öt óra tájban, azaz uzsonnyaüdőben sietve esznek valami szárazat: szalonnát, kenyeret és ha már van: zöldpaprikát, görögdinnyét, gyümölcsöt. Majd elkövetkezik a vacsoraüdő, maga a vacsora. Valamikor úgy vélték, hogy pénteki napon akkor már megszűnik a húsevés, zsírralfőzés, ízesítés tilalma, ha az esthajnali csillag, vacsoracsillag már feljött. Felfogásuk szerint tehát — mondjuk — lehetett zsírral rántottát sütni. A vacsora egyébként legtöbbször ebédmaradékból, vagy a reggelihez hasonlóan, hideg ételből, így szalonnából, túróból szokott állani. Tanyán leginkább frissen főzött, gyorsan készülő tarhonyaleves, tésztaleves, pirított tarhonya, krumplistarhonya, keménykása, télen kukoricagölődényleves. Tejneművel nem bővelkednek, mert ezt a piacra szánják. Aludttejnek, tarhónak csak a pásztorok voltak valamikor bővében. Vacsora idején a tanyai gyereket egy karaj kenyérrel sokszor fölküldik az udvarban álló fára eprezni. Nagy szégyen a gazdasszony számára, ha az étel nem sikerül. Az elrontott, piszkosan készített ételnek mancs, a fölöslegesen sok ételnek dzsadzsa a gúnyos neve. Ilyenkor a gazdasszony — főleg mert a várt vendégek elmaradtak — csak ledzsadzsáli hiába a sok ennivalót. A koldusok ételalamizsnájáról megfelelő helyeken, az úti ennivalóról pedig a búcsújárásnál, vásározásnál emlékezünk meg. 198