Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
Tanyán a gyerekeknek külön szokott sülni a zsömle nagyságú kiscipó, Leién pedig a kisgalamb, azaz galamb alakú sütemény. Erről más összefüggésben még megemlékezünk. Itt említjük meg, hogy Leién a nehezen beszélő gyeiek fején frissen sült cipót szoktak széttörni. Régebben minden kenyérsütésnél külön kúdúscipó is sült, amely eredetileg nyilvánvalóan a csalág elhalt tagjait illette. Ez a felajánlás szent kötelességnek számított. Megszegésének bűnös következményeit jellemzően mutatja be egy Kálmánytól följegyzett, egyébként közismert jázovai monda: 20 Amikor Krisztus Urunk kúdúsruhában lënn járt a fődön, ëgy asszony könyeret sütött, ëgy cipót is szakajtott a kúdús számára. A cipó nagyobbra nyőlt, mint a könyér. Mögparancsolta a fiacskájának : fiam, én elbújok. Ha majd idegyün a kúdús, azt mondd neki, hogy édösanyám nincs idehaza. Nagy vastag télikendő volt a nyakán. A sütőteknyő alá bújt, a sütőlapátra hasalt rá. Hát amikor odamönt az Úristen a házhon, a kisgyerök elébe: nincs itthon édösanyám, elmöhet Isten hírivei, nem adhatunk semmit se. Jól van fiam, ha nincsen itthun — aszonta Krisztus Urunk —jobban tudom én mint të. Maradjon a teknyo a hátán, a sütőlapát a hasa alatt, a kendő mög a nyakán. Teknyősbéka lőtt belüle. Mög is látszik most a teknyo a hátán, a sütőlapát a hasán, a vastagkendő a nyakán. A kisült kenyér felső részét a gazdasszony megmosdatja. Ettől a héja szép piros lesz, mint Alsótanyán mondják: rúzsásra nyílik. A kinyérmosdató víz öregebbek előtt olykor még manapság is foganatos szer hírében áll. A szegedi tájon általános, hogy kisgyerekkel itatják, aki nehezen kezd beszélni. Felnőttek azért szokták inni, hogy ne féljenek az égzengéstől. A parázslyukba vagy csirkék vályújába is öntik. Tápén szemborogatásra használják, de lábfájásról is jónak tartják. Itatják ijedségről is. Tűzvész megelőzésére a háztetőre öntik. Hasonlóképpen Földeákon is. A kiszomboriak az eladólányt hintik meg vele, miközben ezt mondják: kapós lögyél, kapós lögyél! 21 Az olykor meg is mosdik benne, hogy szép legyen. A kisült kenyeret tápai öregasszonyok először a földre rakják. Alája deszkát, zsákot tesznek, régebben még azt sem. Okát nem tudják. Ahol több kenyér sül, ott a kamrában a kinyérpóc, kinyerespóc néven emlegetett polcra, hombárra, tele zsákokra rakják. Amelyiket éppen fogyasztják, annak abroszba burkolva, a kinyérkosár a helye. Régi parasztházakban ez a kemence átellenében szokott, a szoba asztal körüli padjainak összeszögellésénél lenni, ahova úgysem tudnak ülni, de nem is volt szabad odatelepedni. Ez a sarok, helyi nevén szentsarok 22 , régebben a parasztház szakrális centruma volt. Úgy vélték, hogy a kenyér színében mintegy Krisztus is ott ül az asztalnál és ott él a család körében. A sokszor födéllel is ellátott, vesszőből font kenyérkosárban a századfordulón még búzaszentelőkor szentelt pár szál búzát is tartottak. Szegény helyeken még századunk első évtizedeiben is sokszor csak egy-egy darab kenyér volt a reggeli, vacsora. Ez a kinyerezés. Ilyenkor keserű tréfával emlegették, hogy kétfélét ettek: kinyeret, mög a bélit. A gyerekek is egy-egy darab kenyeret kaptak, ha megéheztek. Legföljebb sóval, paprikával hintette meg az édesanyjuk. Ez volt a sóspaprikás kinyer. Eperérés idején a tanyai gyerekek fára másztak és karaj kenyerüket eperrel fogyasztották el. Akárhányszor ez volt a vacsorájuk. Télen esetleg egy fürt szőlő járt hozzá vagy egy darab sülttök. A sok kenyeret fogyasztó gyereknek kinyérgunyhó, kinyer pusztító & tréfás neve. A mezei munkán vagy más szabadban tartózkodók, újabban kirándulók kedves étele a szabadtűz mellett pirított kenyér, helyi nevén pirítós kinyer, pirított kinyer, 20 Kálmány II, 142. 21 Kiss М.НЛАЪ. 22 Vö. Juhász MFMÉ 1970/1. 164. 119 j
