A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/66-1. (Szeged, 1978)

Hegyi András: Világválság után, világháború előtt

lojális, velük bármikor egyezkedni kész, csak részletkérdésekben vitatkozó magatartásformája volt. De találkozunk egy másfajta liberalizmussal is, amelyet a rendszerrel való őszinte szembenállás jellemzett. Ennek hívei cselekvő együttműködésig jutottak el nem csak a szociáldemokrata vezetőkkel, hanem a dolgozó tömegekkel is. A középrétegek helyzetét a válság alapjaiban rendítette meg: még a harmincas évek közepén is rendkívül súlyos bajokkal küzdöttek. Ellenzékiségük a válságot követően két, egymástól gyökeresen eltérő irányban fejlődött, egyfelől balra, másrészt a kormánypárt illetve a szélsőjobboldal felé. Sok kisiparos és kiskereskedő jutott el a Szociáldemokrata Párttal való együttműködésig, nem kevesen közülük azonban a NEP, később a nyilasok politikai táborát növelték. Ez egyaránt jellemző volt a kisiparosokra, kiskereskedőkre, tisztviselőkre és az értelmiségiekre. A középrétegek között fontos helyet foglalt el Szegeden a birtokosparasztság. A városban a nagyparaszti gazdaságok voltak a legerősebbek. Ebben a kormány erőteljes támogatása is szerepet játszott. A lassan javuló gazdasági- és életfeltételeknek volt köszönhető, hogy Szegeden a gazdagparaszti réteg lojális maradt a fennálló rendhez, ők alkották a NEP paraszti bázisát. A legszámosabb társadalmi réteget a városban a munkásosztály és a szegényparasztság alkották. A szegedi munkásság létszáma 13—14 ezer fő körül mozgott. Az önálló kisiparosok által foglalkoztatott segédek, tanoncok aránya még mindig igen nagy, 60—70%. A harmincas évek első felében a szegedi munkásság létszáma ismét emelkedik. A szegedi gyáripar illetve kisipar fő munkaerőtartaléka a munkanélküliek még mindig több ezres tömege volt. A női munkaerőt még szélesebb körben alkalmazták, főleg a textiliparban. A munkások bérei már az ellenforradalmi időszak első évtizedében is csökkentek az első világháború előttihez képest. A válság idején a bérek nagyon lecsökkentek, a válság után pedig alacsony szinten szilárdultak meg. Ez annál jobban sújtotta az ipari munkásságot, mivel a mezőgazdasági cikkek árszínvonala a 30-as évek közepére jelentékenyen emelkedett. A munkaidő a gyárakban és a kisműhelyekben egyaránt igen magas volt. A munkások 10—11 órát dolgoztak általában, de előfordult a napi 14—16 órás munka is. Alig részesültek szociális ellátásban, rosszak voltak a munkahelyi egészségügyi viszonyok. Ehhez járult az elbocsátástól való félelem, a munkásokkal való rossz bánásmód is. Mégis ezeknek az éveknek a legnagyobb problémája a munkanélküliség volt. A munkanélküliek száma a gazdasági válság idején a legmagasabb, de a harmincas évek közepén is 4000 fölött maradt Szegeden. Különösen sok volt a munkanélküli az építőiparban, a fa- és csontiparban, az élelmezési ipar területén, valamint a gépgyártásban. A munkások lakóhelyei a belvárosi pincelakásokban, Felsővároson, Rókuson és Móra városban, valamint a külső lakótelepeken voltak. A külvárosok és a telepek elhanyagolt képet mutattak. Az utcák itt porosak voltak, hiányzott a csatornahálózat. Ősszel és télen víz és sár borította az utakat. Hiány volt jó ivóvízben, legtöbb helyen a villanyt sem vezették be. Hiányzott a megfelelő közegészségügyi hálózat. Sok volt a nedves, egészségtelen lakás, csupán a városi bérlakások közül több mint háromezer. A magánlakásoknak mindössze negyedrésze volt kő, vagy téglaépület, többségüket vályogból vagy sárból építették. A porták csaknem felén nem volt víz, villany. A közegészségügyi állapotok sem voltak vigasztalóbbak. Szeged országosan is a 422