A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/66-1. (Szeged, 1978)

Szenti Tibor: Kerekólak Csongrád megyében és a Vásárhelyi pusztán

okok miatt —, a bűzt, legyeket terjesztő ól elkerült a lakóépület közeléből. Többnyire az elválasztott gazdasági udvar egyik végében, a disznóól, tyúkól és árnyékszék szomszédságában kapott helyet. Tájolás Mint műszerrel végzett méréseinkből, az egyes kerekólaknál közölt adatainkból is kitűnik, a kerekólak tájolásánál semmilyen szabályt sem lehet megállapítani. A kerekólak bejáratát az égtájkereszt minden főbb és mellékirányában megtaláltuk. A kerekólak tájolását a főépület, a telek és a környező gazdasági épületek elhelyezése szabta meg. Az építés menete Az ólépítés helyét úgy választották meg, hogy ott a talaj sima és vízszintes legyen. Az esetleges egyenetlenségeket lapáttal lenyesték. Ezután madzag két végére kötött, kihegyezett cövekek segítségével, akár egy körzővel, szabályos kört karcoltak a talaj felszínére. így jelölték ki a kerekól alaprajzát. A fal helyének kijelölése után, a legtöbb kerekól építésénél elvégezték a kimélyítést, ami méréseink alapján nem haladta meg a 30 centi talajszint alatti mélységet, de leggyakrabban 10—20 centi között váltakozott. A kijelölt kör kerületétől befelé haladva, egyenletes mélységben —• többnyire fél ásónyomnyira — kiásták, kiszedték a földet.

10 A talajszint alatti mélyedést a felépítmény aljában gyakran még azoknál a kerekólaknál is megtaláltuk, ahol ezt az építője nem készítette el. Ezeknél az ólaknál a ledöngöletlen földet az állatok kemény, sáros lába, a dúrásuk és a porban fürdésük úgy mélyítette ki, hogy a bejárat mögött az ól közepén volt a legmélyebb, míg az építmény falához közelítve egyre inkább elérte a külső talajszintet. Az ól alá ásott üreget körben — akár az ásott kút esetében —. mélységétől függően, gyakran egy, vagy két sor élére rakott téglával körülrakták, kibélelték; sokszor kötőanyag nélkül, néhol sárhabarcsba".

11 A tégla részben az üreg falát védte, hogy az ól lábazata alatt ne omoljon, részben pedig magának az ólfalnak nyújtott alapot. A téglaépítést sok esetben a talajszint fölött is tovább folytatták. Két, vagy három, esetleg öt, lapjával sárharbarcsba rakott téglasorral kezdték a fal rakását. Ezt az építésmódot már a század elején rakott ólaknál is megtaláltuk, de gyakori alkalmazására az elmúlt évtizedekben került sor. Az alsó falszakaszt azért rakták téglából, hogy egyrészt (és elsősorban a kívülről behatoló, kaparó, vagy rágó kisebb ragadozók (róka, görény, menyét, sőt patkány) ellen is védelmet nyújtson; másrészt azért, hogy az oldalról vágó eső vagy a tetőről lefolyó csapadék ne mossa ki a fal tövét. A fal tövének védelmére gyakran alkalmazták azt a módszert is, hogy kívülről 10—20 cm magasan, kifelé ereszkedő lejtővel, a fal alját földdel körberakták. 10 Ebben a munkafázisban a veremépítkezés, a gabonások építésének gyakorlatát látjuk. 11 „Sárhabarcs" a vásárhelyi határban használt kifejezés. A nép valószínűleg az utóbbi évtizedekben vette át a kőműves mesterek szakkifejezéséből. Jelentése a nép ajkán: a polyva, törek és egyéb kötőanyag nélküli, csak vízzel összekevert föld, a sár neve, amit nemcsak a kerekól, hanem minden sár-, elsősorban a vályog- és esetleg a vertfal építésénél is alkalmaztak. 295