A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/66-1. (Szeged, 1978)

Ifj. Lele József: A Tápairét tanyái

ban inkább a falu felőli oldalra vonatkozik. A Tápairéten föltárt településnyomok ugyan bizonyítják, hogy ott is éltek, de azok a lakott helyek akkor még nem tartoztak Tápéhoz. Ballá Antal 1776 évi térképén már találkozunk a rétben tanyával, amely viszont nem a mai értelemben vett lakótanya, mint inkább halásztanya. S mivel a Divert. Kürü Tanyája névvel egy igen nagy területet jelöl, bizonyos, hogy nem épületről van szó. Ez a terület a Maros 1844 évi szabályozása után Bánát-i részre esett, így a további vizsgálódásunkból kiesik. Ugyanarra a sorsra jutott meg néhány Marosszéli kaszáló, amelyeken abban az időben már voltak szállások, halásztanyák. Ezek a hátságok az 1776-i és az 1784-i térképen külön néven szerepelnek. Ilyenek a Menetéki vagy Meleghajlás, a Deszkihajlás, valamint a Széles vagy Péterörvénye. Az eddigi eredmények alapján egyértelműen állíthatjuk, hogy a rétből kiemelkedő hátságokon, halmokon — amelyekből a középkori határban sokkal több lehetett, mint amennyi máig ránkmaradt — legelők, később kaszálók voltak. Minden halmon építettek karámszerű jószágállásokat, amelyekhez az emberek számára is alkalmas enyhelyek, szállások sora tartozott. Ezeket a szállásokat csak akkor használták, amikor a jószág a halmokra fölszorult, amilyen esetre még néhány idős, egykori béres ma is emlékszik. S mivel alkalmi szálláshelynek épültek, ezért legtöbbjük nádból, tutajfallal épült. Kis-Telek és a Sírhegy a legutóbbi időkig állatpihenőhely volt. Itt tanya mint állandó lakóhely is csak később alakult ki. Emlékezések szerint a Kisteleken még századunk 30-as éveiben is földgunyhóban lakott Terhes Csöndér József amilyen verömházból ott hajdan igen sok volt. Lebőn talán a rét legfinomabb fűtermésében legelhetett a jószág. Sokat lekaszáltak belőle, amiből ott raktak hatalmas kazlakat. A kazalba rakott szénát télen szánkón hordták be a faluba a gazdák, a Tisza jegén át. Lebőn — mivel a falutól távolabb esett — már elképzelhető, hogy hosszabb ideig való kinntartózkodásra alkalmas tanyákat építettek. Lebő sziget 1776-tól a község kaszálója lett. A korabeli térkép egyik sarkában olvasható a 34 tápai jobbágy neve, akik a telekállományuk arányában kaptak ott kaszálót. A kaszálóját vesztett tápaiak a Maros-menti területek helyett — Deszk és Szeged város egyezkedése alapján — hosszas alkudozás után, 1866-ban cserekaszálóként a Felső-vetyei határrészt kapták. Ez a kivágott csererész lett a Pajorok nevű dűlő.

3 Itt megjegyezném, hogy éppen a kiszakítottság, — tehát a valaminél fogva történő különbségtétel — ragadja meg a figyelmemet, amikor a helynév eredetét vizsgálom. Nem fogadom el Inczefi Géza meghatározását, aki a német Bauer szóból származtatja a Pajor, Pajorok földrajzi nevet! A tápaiak egyik legjobb kaszáló és legeltethető területüket veszítették el a Maros-szabályozáskor. Helyette ugyanolyan minőségű területet követeltek. Az is tudott, hogy a jó fű a hevesebb természetű földben terem dúsan. így valószínűbb, hogy a Vetyehát leghevesebb — később legjobban termőre fordítható — része volt a kiszakított terület. Ezt a cserebogár pajorjával, annak ellenállóságával, hevességével azonosították az akkori mérnökök és az újgazdák is. Még avval toldanám meg fejtegetésemet, hogy a Pajorokban kezdettől fogva olyan terményeket termeltek, amelyek a heves földben hoznak bő termést. A makai ember sem véletlenül szállta meg hagymatermesztésre. Mivel a Rétfeltörés előtt a Pajorok is legelőként használtatott, itt a gazdák — Bálint Sándor szerint — már cölöpökre épített istállókat, bódékat, és hatalmas karámokat is létesítettek. Az egész Tápairéten ebben az időben indul meg a nagyobb arányú tanyásodás. Az 1879-es árvíz Tápét is elpusztította. Lakói részint a mai Sándorfalvára, és más, partosabb területre épült helységekbe húzódtak, de igen sokan a tápairéti szállásokon kerestek menedéket. Ott a meglevő kezdetleges hajlékokat erősebbre 3 Andmsfalvy В., (1971) 327—360. 256