Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
A XVIII. században, főleg a szabad királyi városi kiváltság (1719) elnyerése után Szeged hatalmas fejlődésnek indult, ami egyaránt meglátszik a népesség példátlan szaporodásán, és ezzel együtt természetesen az alaprajzi terjeszkedésen is. Szeged a XVIII. században nemzetiségi város. Mégis megmaradt magyarnak, bár a bécsi katonai körök, só't a feudális magyar kormányhatóságok is inkább a bevándoroltaknak kedveztek. Jellemző azonban a Város hagyományos paraszt humanizmusára, hogy a nyelv és életforma különbségeiből olykor adódó feszültségek nem fajulnak végzetessé és a társadalmi fejlődés során feloldódnak. A Város török lakossága részben megkeresztelkedik és beolvad a törzsökös magyarságba, másfelől pedig kivándorol Temesvár felé. Tudjuk, hogy a Temesköz egészen a pozsareváci békéig (1718) a szultán kezén maradt. Ez tette szükségessé a tiszai és marosi határőrség megszervezését, amelynek Szeged volt a katonai központja. A granicsárok leginkább szerbekből kerültek ki, akik sok kiváltságot, így adómentességet élveztek. Láttuk egyébként, hogy már a török időkben számosan éltek Szegeden. Leginkább a Palánkban, templomuk körül éltek, és főleg kereskedelemmel foglalkoztak. 23 Szeged lényegében már a XIX. század elejére magyarrá válik. Természetesen a szerbek, németek, 24 zsidók 25 családi nyelve még nagyjából a kiegyezésig a szerb, illetőleg a német. A visszamaradt törökök, katolikus délszlávok, a szórványosan bevándorolt franciák (Szemmári, Savanya, Francia), 26 örmények, görögök (Manódli, Haris, Zsótér), románok, cigányok (Boros, Dankó, Murka, Zsiga), szlovákok kis számuk miatt is gyorsan beolvadnak. Közben azonban számos anyanyelvi szavuk is meghonosodik a szegedi népnyelvben. E folyamatnak néprajzi és művelődéstörténeti jelentőségét a megfelelő helyeken mindig hangsúlyozzuk. A hódoltság és a kuruc háborúk nyomán támadt szegénységet, emberi elhagyatottságot: küzdelmes két évszázad lezáródását és hatalmas erőfeszítések kezdetét tükrözi az 1715. és 1720. évi országos összeírás, amelyet Baranya megye kiküldöttei Acsády Ignác szerint is kiváló gonddal és lelkiismeretességgel végeztek. 27 Megjegyezzük, hogy előtte, 1712-ben hatalmas árvíz is földúlta a Várost. Az összeírás szerint Szeged akkori épületei semmiben sem különböztek a falusi házaktól. Jobbára apró vályogból épített, tetejük nád. Legújabban azonban már két nagyobb ház utcára néző homlokzattal épült. Keserves gondot okozott a katonaság. A vár tele volt őrséggel, hiszen ekkor még Szeged határváros volt, a Tisza—Maros szögét még a török birtokolta. Öt század helyőrségi katonát kaszárnyák hiányában a polgárság otthonaiban szállásoltak el. A katonaság lelegeltette a lakosság rétjét, 90 házat pedig erődítési célból minden kárpótlás nélkül lerombolt. A keserűséghez az is hozzájárult, hogy a granicsár családok nem vettek részt a közteherviselésben. A teljes lakosságnak ezekben az években 95 %-a magyar, csak a többi szerb. 23 Értékes összefoglalás Djurdjevic, St., Szrbi u Szegedinu. Bulletin de l'Académie Serbe des Sciences. XXIV, Nouvelle série. Section des sciences, No 7, 1959. Beograd 1959. — A szerző századunk húszas éveiben szegedi szerb pap volt, egy-két megállapítása helyesbítést kíván. 24 Jenőfi É., Adatok a szegedi német telepesek és céheik történetéhez. Budapest 1932. 25 Lőw l—Kulinyi Zs., A szegedi zsidók 1785-től 1885-ig. Szeged 1885. 26 Palásti L., Francia eredetű családnevek Szegeden 1958-ban. A Szegedi Pedagógiai Főiskola Évkönyve 1961. 27 Acsády I., Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában. Budapest 1896. 73
