Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Hamarosan rászakad a Városra a hódoltság (1543—1686), amely megtépázza, átmenetileg megritkítja, sok próbára teszi Szeged népét, de elűzni, megsemmisíteni nem tudja. A török alatt is megőrzi magyarságát, faji vonásainak és néphagyomá­nyainak eleven folytonosságát, vallásában a latin műveltséghez való tartozását. Szeged városa és népe a pozsonyi kamarához küldött szimbolikus adóval, főleg halnak, bőrmunkának, törökszőnyegnek fölajánlásával hódoltsági sorsában is elis­meri a virtuális Magyarországhoz, tehát az ősi nyelvi, műveltségi, szakrális közösség­hez való tartozását. Ennek természetesen jelentős gyakorlati, főleg gazdasági és ke­reskedelmi haszna is van. A valóságban azonban hászváros, a török szultán kivált­ságolt birtoka, a török műveltség tágra nyílt magyar kapuja. E sajátos helyzetből a társadalmi mozgás, migráció kettős irányban: az elván­dorlásban és beköltözésben egyaránt megindul. A Tinóditól is megénekelt Szegedi veszedelem (1552) 12 után megkezdődik a nagy diaszpóra, Szeged lakosságának: polgárságának és köznépnek szétszóródása szerte az országba. Bár beszélhetünk szórványos egyéni elvándorlásról is, mégis leginkább közösségek hagyták el a Várost és északabbra: a szegedi népnyelvben a messzeség, távolság éreztetésére máig ípiliom (-impérium) szóval emlegetett királyi Magyaror­szágba, főleg Debrecenbe, Kassára és Nagyszombatba, szórványosan Kecskemétre és Kolozsvárra vándorolnak. Nyilvánvaló, hogy ezek a városok már régóta ismeretesek voltak a szegedi kal­márok előtt. Debrecen jószágkereskedelme, céhes ipara, Kassa ötvössége és a szerémi bor közvetítésében, a Krakkóval való kereskedelemben való kiváló szerepe, a határ­széli Nagyszombat pedig bortermelése, tó'zsérsége, árumegállító joga révén már rég­óta beletartozhatott a szegedi polgárság gazdasági látókörébe. Ezekben a városokban nyilván ügynökségei, üzlettársi kapcsolatai is voltak. Nem indultak tehát teljes bi­zonytalanságba. Hamarosan kiépítették a maguk szolid gazdasági pozícióit. Nem szűntek meg azonban — legalább az első évtizedekben — az ősi szülővárossal, Sze­geddel való kapcsolataik sem. Műveltségüket sem hevertetik parlagon. Megtalálják az új környezetben is azokat a lehetőségeket és társadalmi feladatokat, amelyeket meggyőződésük szerint szolgálniok, támogatniuk kell: elsősorban a magyar nyelvű kultúra, irodalom, továbbá a kálvini egyház presbiteri szellemében jelentkező tár­sadalmi autonómia ügyét. Évtizedek telnek el, amíg szegedi anyanyelvük ö-zo mu­zsikája elhalványodik, és beleolvadnak a királyi Magyarország nemesi világába vagy Debrecen puritán cívis környezetébe. Utalnunk kell az egyszerű nép emigrációjára is. Sajnos, egyelőre csak néhány tényt rögzíthetünk, illetőleg megnevezzük a néprajzi és népnyelvi vizsgálódás jövendő, Szegeddel kapcsolatos feladatait. Feltűnő, hogy több Kassa környéki református magyar falu: Szalánc, Rákos, Garbócbogdány, Györké, Bőd, az újabban elszlováko­sodott Petőszinnye és a hazánkhoz tartozó Pusztafalu és környéke ö-ző nyelvjárás­szigetet alkot. A kutatás mindeddig tanácstalanul áll a jelenséggel szemben. Néze­tünk szerint aligha lehet másról mint szegedi, délalföldi elvándorlásról szó. Érdemes azt is tudnunk, hogy a Tisza felső vidékén, Sárospatak táján szegedi ha­lászok telepednek meg a XVI. század második felében. Erről a halászatnál bővebben is szólunk. Elgondolkodtató végül a Nagyszombathoz nem messzire eső Szene, lakosainak ajkán Szönc, és néhány környező falu ö-zo nyelve. 13 A máig élő helyi hagyományok szerint az ősök a török elől, éppenséggel Szegedről menekültek ide. 12 Szántó L, Az 1552. évi szegedi hadjárat. Acta Universitatis Szegediensis De Attila József Nominatae. Acta Hist. XIX. 13 A szönci ö-ző nyelvjárássziget helységei a csütörtöki születésű Kovács László nyelvtudomá­66

Next

/
Oldalképek
Tartalom