Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A VÁROS ÉS A TÁJ Aligha kétséges, hogy az Alföld közelebbi részeinek a török hódoltságot átvé­szelt városai, fó'leg Szeged, Kecskemét, Halas, Nagykőrös, Hódmezó'vásárhely, Makó a települési viszonyok döntó' változásával sajátos néprajzi tájegységgé, nép­szigetté váltak, szakadoztak. Viski Károly kifejező' szavaival „mintegy hatalmas pusztagyepük közepébe zárkózva külön-külön etnikai egységnek érzik magukat, és többnyire azok is". (Etnikai csoportok és vidékek, Bp. 1938.). Ezek a parasztvá­rosok az életforma számos párhuzamossága mellett, helyi jellegzetességekben, fejle­ményekben is ugyancsak bó'velkednek. Ismeretes, hogy az Alföld a XVIII. században meginduló népvándorlás, újra­telepítés következtében a magyarság legmodernebb nagytájává lett, amelyben a fel­sorolt városok ö-ző tájszólásukkal, a pásztoréletnek, táplálkozásnak, viseletnek megannyi tradicionális vonásával még sokáig konzerválták Alföldünk archaikus emberi világát. Volt erejük azonban jelentós, társadalmi gyökerű kezdeményekre is. Ilyenek a tanyarendszer, és ezzel a mezőgazdaság modernebb formáinak, a kapita­lista szakaszban árutermelő monokultúráknak megteremtése. Ebben a vállalkozó készségben bizonyára jelentős része volt történelmi sorsuknak is, amely körültekintő éberséghez, csak önnön erejükben való bizakodáshoz, emberi autonómia követel­ményéhez szoktatta őket. Igen hasznos volna természetesen e mezővárosi tájaknak együttes vizsgálata: a nagyobb összefüggések, de egyúttal a helyi mikrokozmoszok tüzetesebb ismerete is. Szeged városának és a szegedi nagytájnak települési sajátosságairól, lakóhelyé­ről szólva, először mindenképpen beszélnünk kell a Város alaprajzának történeti alakulásáról és fejlődéséről. Ezt a képet egészen a XVIII. századig csak körvonalak­ban, de mégis jellemző vonásokkal tudjuk megrajzolni. Innen kezdve azonban ré­szint a források és emlékek, részben a népemlékezet alapján már az egyes városrészek népéleti jellegzetességeit is szabatosan ábrázolni tudjuk. A belső fejlődés mellett a XVIII. században azonban már kitelepülési folya­matok is megindulnak. Egyrészt a szegedi dohánykertész, más nevén gányó nép ki­rajzik a szomszédos feudális nagybirtokra, AlgyŐ, Sövényháza, Csanytelek vidékére. Innen, de magából az anyavárosból, továbbá Tápéról újabb kertészrajokat ereszt az újjászülető Délvidék, különösen Torontál, de mellette Temes, Csanád, Békés me­gyék új latifundiumaira és kincstári birtokaira. A szegedi népből kivált gányófaluk meghaladják a félszázat. A szegedi tanyavilág népe is szinte teljes egészében a Városból vándorolt ki a múlt század folyamán. Mintegy három nemzedék emberfölötti szívósággal hódítja meg a szegedi homokvilágot a modern mezőgazdasági civilizáció számára. A múlt század utolsó évtizedei és a második világháború között a halasi, majsai, félegyházi homokon is a mi odavándorolt tanyai népünk dolgozik példamutatóan. Ez a hatal­57

Next

/
Oldalképek
Tartalom